Miért lettem Kádár híve?

Kedves Sándor György!
Mielőtt levelem elkezdeném, sietve megnyugtatom a meghökkent olvasót: nem lettem! És hogy nem is magamban beszélek (írok), ennyire azért még nem… Fogják föl ezt a kis írást egyszerűen könyvismertetésnek, illetve még annak sem. Emberkritikának inkább? (Nem.) Mindjárt világosabb lesz.
Tehát a címzett a Miért lettem Kádár híve? könyv – velem azonos nevű – szerzője, s miután Ő e könyvét a Magyar Nemzet Magazinjának – is – megküldte, a szerkesztőség felháborodottan felhívott, provokációnak vélve az egészet. Megadta a Sándor György által megadott telefonszámot, és biztatott, kérjem ki magamnak ezt a finoman szólva is etikátlanságot, hogy valaki egy „bejáratott, foglalt” névvel homlokegyenesen ellenkező szellemiségű művet jelentet meg, mintegy kompromittálva, lejáratva ezzel a több évtizeden át kiküzdött rangot és – ők mondták, a szerkesztőség – következetes tisztességet.
Felhívtam Sándor Györgyöt, és a kezdeti indulatom úgy az ötödik mondat után elpárolgott. Egy ismeretlenül is kedves, esendő, idős, szerény kisember beszélt a vonal másik végéről, úgyhogy – a fiatalabb jogán – mindjárt felajánlottam a tegeződést.
Kedves Sándor György! Ez után a körülbelül egy hónappal ezelőtti jóízű, hangulatú beszélgetés után most nemrég még kétszer beszéltünk telefonon, és úgy emlékszem vissza, hogy azok megint csak kifejezetten kulturáltak, „apolitikusak”, meghittek és szeretetteljesek voltak. Azóta megkaptam könyvedet a szerkesztőségtől, kértél, olvassam el, mondjam el véleményemet. Becsületesen bevallom, hogy éppen csak bele-belenéztem, és így írom ezt a levelet. Teszem ezt elhamarkodottan könyved lelkiismeretes elemzése helyett, mert kedves Sándor Gyuri, meghökkentem! Te nem egy harmadik (negyedik), ismeretlen Sándor György vagy (a világhírű magyar Bartók-zongoraművész kiesik eleve), hanem az, aki kedves feleségeddel együtt megtisztelte egyszer az Egyetemi Színpadon önálló estemet a hatvanas évek végén vagy a hetvenes évek legelején, már pontosan nem emlékszem. S akivel akkor ugyan magázódtunk – egészen az említett első telefonbeszélgetésünkig –, de aki az előadó estem után nagyon őszintén és szívből jövően – több mint 30 év távolából is látom fénylő, átszellemült arcodat – azt mondtad ott, az Egyetemi Színpad öltözőjében az előadás után, hogy ősi jiddis humorom van.
Telt-múlt az idő, talán több év is… nagyképűség nélkül mondhatom, de Te is tudod-tudtad: a színpadon, színpadokon eget verő sikereim voltak… amikor végre egyáltalán a televízió közelébe juthattam. (Az épületre gondolok, messze nem a képernyőre.) S ott, hogy, hogy nem – hivatalból –, egyenesen Hozzád kerültem, Sándor György, aki akkor – mint könyvedben is írod – előbb a közművelődési műsorok igazgatója, majd később műsorigazgató voltál, lettél.
Emlékszem, dolgozószobádban humánus, atyai módon bántál velem, egy-egy észrevételeddel segítve leendő tévészereplésemet, ami csak nem akart megszületni, hosszú tévévezetői pályafutásod alatt egyszer-kétszer ha pár percre jutottam képernyőre.
Emlékszem, később – a 80-as évek közepén lehetett –, az egyik első nagyobb tv-szereplésemkor, valamelyik hasonlóan befolyásos tv-személyiség – értsd, élet-halál ura, mint Te a számunkra legkegyetlenebb időkben –, ki tudja, mitől vezérelve (még Kádár–Aczél vezérlete vége fele), megsúgta: Temiattad nem lehettem majd’ 15 évig a Magyar Televízióban. Talán emlékszel, egyszer nevelt fiamat várva Franciaországból Ferihegyen, Te egy másik géppel érkeztél éppen „az adófizetők pénzén”, az egyenlők közt egyenlőbbek e világi üdvözültségével, nyugati friss mázzal bepácolva, még egy pár pillanatig nem pattogzott le, de meglátva engem ott az egyszerű, háromévenként ha utazható mezei várakozók között, gyorsan akklimatizálódva visszahuppantál a hazai erőviszonyok közé, felvetted ismét a „fontos elvtárs” pózát, és mellettem elsiettedben foghegyről odavetetted: vigyázzunk a nevünkre! (Nem tudtam akkor még, hogyan kell, hiszen én Streit voltam korábban, s Te sem mindig Sándor, azt hiszem.)
Tehát, kedves Sándor György, akkor ezért harcoltál – „tollal és fegyverrel” – képernyőre kerülésem ellen? Mert – úgy vélhetted – megbízhatóságodat (pozíciódat, karrieredet) veszélyeztethetem „ősi jiddis humorommal”, még összemosnak minket… (Úgyhogy kissé fals mostani „zsidó túlérzékenységed” a „szélsőjobboldali tendenciákkal”, és ugyanakkor – felületesen bele-belenézve könyvedbe – akármilyen hosszan is elemzed a kádári időket, tulajdonképpen felmentést adsz egy tömeggyilkosnak és médiapropagálóinak.)
Ezek után talán már Te is érzed a fonákját annak, amit három telefonbeszélgetésünkkor még nem, mármint az azonos névhasználatnak, amire most már – korábbi intelmedet megfogadva – én is vigyázok, s főleg megérted azt a jogos felháborodást, amit ezzel kiváltottál. A magam részéről „közös múltunk” miatt elnézőbb vagyok, Neked és szeretteidnek jó egészséget kívánok! (Írod, Kádár halála után 10 évvel sincs nap, hogy ne vinnének élő virágot sírjára, mi – túlélők – sajnos fizikailag, de anyagilag sem tehetjük ezt meg a Haynaunál tízszerte több áldozataival, és a megszámlálhatatlan Megalázottal és megszomorítottal.) Mégis, kedvenc költőnk Általad idézett szavait kifordítva: „… tékozold – feléjük is – bizalmadat!”