Rodolfo mester, a húspénz és a kompenzáció

Lesz gázáremelés és emelkedik a villany ára is, de senki ne féljen, ez nagyon jót fog tenni mindnyájunknak, különben is lesz kompenzáció a „leszakadt rétegnek”, a többi meg csak amolyan jobbos áskálódás meg populista szólam – nagyjából ez a zanzája a kormány ezzel kapcsolatos kommunikációjának.
Mifelénk a baloldalt mély érzelmi szálak kötik a kompenzáció gyakorlatához és elméletéhez. Sokan emlékezhetnek rá, hogy amikor annak idején, Kádár alatt, a világpiac begyűrűzése miatt alaposan megemelték a hús árát, biztos ami biztos, rögtön kaptak a dolgozók kompenzációt: a fizetés mellé járt a húspénz is. Már akkor sem volt kristálytiszta, hogy mi értelme van az egésznek: az állam az egyik kezével elveszi, a másikkal meg visszaadja a pénzt.
Mindig a kezemet figyeljék – mondta Rodolfo mester –, mindig a kezemet… Az ember meg akárhogy meresztette a szemét, nem látta meg a csalafintaságot, nem jött rá, hogyan lesz a selyemkendőből galamb. Ma sincs ez másként. Jön az áremelkedés, s vele a mágikus erejű kompenzáció. A rászorulóknak. És innentől már szabad a pálya.
A törteli Ilonka néni, aki 82 éves, és harmincnégyezer forintból él, biztos, hogy nem tartja magát rászorulónak, akkor sem, ha utolsó fillérjét a villanyra költi. Életében nem kért az államtól semmit, és – mint mondja – már nem is fog. Úgy tartja, annyiból kell megélni, amennyi van, erre tanították a szülei. Gondoljunk csak bele: milyen érzés lehet például egy kisvárosban vagy faluban – ahol mindenki ismer mindenkit – ősz fejjel, egy végigdolgozott élet betetőzéseként kompenzációért kilincselni:
– Dehogy megyek én oda, isten ments, hát mit gondolnának a gyerekeimről? – foglalta össze a helyzetet egyik idős ismerősöm, és meg kell adni, érvelése hibátlan. Valószínűleg azok a gyermekek, akik megtehetik, inkább támogatják nyugdíjas szüleiket, mintsem a kompenzációs lehetőségek igénybevételére biztatnák őket.
De nem csak az idősek számára lehet súlyosan megalázó ez az egész. A „szegénységi bizonyítvány” kiállítása nem építi az önérzetét egyikünknek sem. Bár – valljuk be – vannak olyanok is, akik – nevezzük őket megélhetési cinikusoknak – izgalmas sportot csinálnak az állam fejéséből, legyen szó a bűvös kompenzációról vagy éppen az aktuális segélyekről. Általában ők azok, akik a legkevésbé mondhatók rászorulóknak. Jól fizet, hogy nincsenek gátlásaik.
A fel nem vett kompenzáció a legjobb kompenzáció, tiszta haszon az államkincstárnak. Valahol itt keresendő a kompenzációszenvedély gyökere. A szociális kérdésekre érzékeny elemzők békésen elszundítanak, a hatalom pedig mossa kezeit: – Mi felkínáltuk a lehetőséget, csak élni kellene vele – dorombolják elégedetten. Ezzel teljes mértékben mentesültek a vád alól, hogy szembeköpik választóikat és saját értékrendjüket. A fogyasztó pedig valahogy kinyögi, amibe ez a szegénységpárti misztériumjáték kerül.
Szerintem igen kevés olyan ember van, aki másra sem vágyik, minthogy végre „rászoruló” legyen. A többség pedig vélhetőleg irtózik ettől a státustól, bármilyen összefüggésben, és ezt tudják jól a magas helyeken is, ahol a kompenzációról döntenek. Erdélyből áttelepült ismerősöm például odáig ment, hogy mikor arról volt szó, igényelni kell az ingyentankönyvet gyermekeinek, csak annyit mondott: – No, ott azért még nem tartunk… Inkább másodállásba ment, és kifizette az egységcsomagokat. Volt aki azt mondta erre: nem normális…
Persze ez súlyos szemléletbeli kérdés: annak idején az Orbán-kabinetet a jelenlegi kormánypártok szüntelenül ostorozták, mert – úgymond – a Mol profitjának rovására maximálta a lakossági gázáremelés mértékét. Ahelyett, hogy kompenzált volna. Az akkori kabinet nem engedett, és azért sem kompenzált. A vicc az: lehet, hogy Medgyessyék sem fognak. Az energiaáremelésről már döntöttek, de a beígért bűvös kompenzációs csomagnak egyelőre se híre, se hamva…