Tolókocsiból csupa akadály a világ

A törvény annyit ér, amennyit végrehajtanak belőle. Márpedig a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló törvény csupán deklaráció, szögezi le Hajnal József jogász, az Auróra Alapítvány kuratóriumi elnöke. Saját bőrén tapasztalhatja meg nap nap után, menynyire megtévesztő egy végrehajtási folyamat nélküli, ellenőrizhetetlen törvényi rendelkezés.

Hajnal József még szerencsésnek is mondhatja magát, mivel rendkívüli kitartása és eltökéltsége olyan helyzetbe juttatta, amelybe sorstársai közül csak kevesen kerülhettek. A csecsemőkorától súlyosan mozgáskorlátozott férfi jogtanácsos lett, beleásta magát a szerzői jogok témakörébe, s pályafutása lehetővé tette, hogy 1997-ben elvállalja az Auróra Alapítvány kuratóriumi elnöki tisztét, amelynek révén a mozgássérültek ügyét segíti.
– A fogyatékosok jogairól és esélyegyenlőségéről szóló törvényt 1998-ban fogadta el a parlament, s tény, hogy ezt megelőzően egyáltalán nem is volt törvényünk e tárgykörben – mondja a 45 éves férfi, aki tíz hónaposan, a hírhedt vírusos gyermekbénulás (paralízis, Heine–Medin-kór) következtében lett mozgásképtelen. – A törvény megléte azért ártalmas így, mert úgy tűnik, mintha lenne, tehát már nem kell megalkotni. Nem készült azonban a törvényhez sem kormány-, sem miniszteri rendelet a végrehajtásról, s a benne foglaltak be nem tartása esetén sem ellenőrzésre, sem számonkérésre nincs mód. Nem jelöltek meg e feladatra szervezetet, intézményeket, eljárási rendet, és nem rendeltek hozzá költségvetési forrást. Magyarul alkotmányellenes a törvény, mert a jogállamiság két alapfeltétele nem teljesül benne: sem a jogbiztonságnak, sem a jogérvényesülés kiszámíthatóságának nem felel meg. Lényegében olyan, mintha nem is létezne.
Hétköznapi nyelven ez annyit jelent, hogy a rászorultak és családjaik nem alamizsnát, nem sajnálatot, nem ajándékot várnak, hanem belátást s jogi garanciákat.
Csupán egyetlen „apróság”: két esztendeje egy ombudsmani vizsgálat kimutatta, hogy ha a folyó építkezések és átalakítások ütemét figyelembe veszik, akkor legalább 57, s legfeljebb 182 év alatt hajtanák végre Magyarországon a közhasznú épületek akadálymentesítését! Vagyis tolókocsival ennyi idő múlva juthatnának be mindenüvé az önkormányzatokhoz, orvosi rendelőkbe, színházakba, iskolákba stb. a mozgássérültek, akiknek többsége lélekölő és egyhangú munkára kényszerül, s leginkább a négy fal közé szorul, pont a lehetetlen közlekedési viszonyok miatt.
Hazánkban hozzávetőleg félmillió fogyatékos ember él, harminc százalékuk testi és mozgásfogyatékos, harminc százalékuk a rettegett Heine–Medin-kór miatt beteg. Úgy húszezren lehetnek, negyvenöt év fölöttiek, de pontos nyilvántartás nincs róluk, mivel a hetvenes évek elején bezárták a nekik létesített utókezelő osztályokat, a járvány megszűntére való hivatkozással hazaadták őket, s az ellátásukat segíteni hivatott listákat is fiókok mélyére süllyesztették. Sem intézményesített törődésre, sem rehabilitációra nem számíthatnak – még pénzért sem! 2000 januárjában nyílt Hévízen, a Honvédelmi Minisztérium szanatóriumában egy hatágyas osztály, amelyben ötévente egyszer kerülhet sor a paralízistől sújtott ember kezelésére.
– Kísérő nélkül még terápiára is bajos jelentkeznünk, mert délután háromig dolgoznak a beteghordók, a nővérkék pedig nem tudnak cipelni nagydarab, magatehetetlen embereket. A portást vagy a kazánfűtőt szokták segítségül hívni, akik emberségből nem is utasítják vissza a kérést – mosolyog fanyarul Hajnal József, míg indulat és harag nélkül ecseteli a mindennapi kis kálváriákat. – Sorstársaim közül sokan a megfelelő kezelések híján haltak meg, harminc-negyven évi „üldögélés” nem tesz jót a beszűkült mozgású heine-medineseknek. A szakszerűtlenül, hozzá nem értéssel végzett tornával pedig fájdalmat és sérüléseket szenvednek. Mi nem vagyunk sikerélmény az orvosnak, belátom, de szeretnénk legalább karban tartani magunkat.
A száraz és vízi gyógytorna, a maszszázs, az elektromos fizikoterápia óriási jelentőségű lenne, de a gyógytornászok képzéséből is kikerült mint tananyag az ő tornáztatásuk. Ne beszéljünk Nyugat-Európáról, de Cseh- és Lengyelországban személyre szabott terápiákról tudunk, amit támogat a társadalombiztosítás, pedig ott sem dúskálnak a jólétben.
S hogy mi végre ez a kétségbeesett törekvés? A tolókocsiban ülve is, a percről percre megkínlódott mozdulatokkal együtt is önálló életet szeretne élni az, aki nem kényszerült vastüdőbe, aki a kerekesszékből nagyjából ellátja magát, akinek jövedelme és életcélja van. Akinek szellemét és akaratát nem törte meg véglegesen a betegség.
Az inkriminált törvényben benne foglaltatik, hogy a fogyatékosnak jogában áll megválasztani a neki tetsző lakhatási formát. Ismét csak elméletben. A valóságban az önfeláldozó családok anyagi viszonyai, erőfeszítései határozzák meg a sérült életét és jövőjét.
– Nyíregyházán születtem, öt helyen végeztem az általános iskolát, a budapesti István Gimnáziumban érettségiztem. Édesapám nagyon fiatalon halt meg, édesanyám pedig lényegében rám áldozta az életét – von rövid mérleget a mozgássérült jogtanácsos. – Erősen küzdöttünk, a velem érettségiző tizenhárom maturandus sorstársam közül nyolcat azonnal fölvettek főiskolára, egyetemre. Én bírói pályáról álmodtam, de tolókocsival a bíróságokra is bajos bejutni. A tengersok lépcső leküzdhetetlen akadályt jelentett. Régi vesszőparipám, hogy olyan otthonok, lakások épüljenek, amelyekben folyamatos segítséggel, de önállóan élhessen a mozgássérült.
Az Auróra Alapítvány elnöke, kuratóriuma azért dolgozik, hogy ne szűküljön le a testi fogyatékos élete egyetlen szobára, egyetlen ágyra. Ennek szellemében határozták el, hogy mozgássérülteknek önálló életre alkalmas otthonokat teremtenek Törökbálinton. Egy egészségügyi kft. ott már létrehozott egy százötven személyes idősotthont, beköltöztek a lakók. Komplex szolgáltatások, orvos, ápolónő, egészségügyi és rekreációs ellátás áll rendelkezésükre, természetesen nem ingyen. Ugyanígy tervezték meg a harminckét apartmant tolókocsiban élő mozgássérülteknek, négyzetméterenként 200 ezer forintos áron. Ám a település néhány lakója tiltakozik a házak ellen.
– A rehabilitációs lakóotthonba két tűzbiztos liftet terveztek, a lakásokhoz külön is jár lift, az ajtók szélesek, minden akadálymentes. A komplexumban uszoda, gyógytornahelyiség kap helyet, gondoskodtak az orvosi ellátásról s a mindennapi élethez szükséges segítőkről. Ez utóbbiakat az Országos Egészségbiztosítási Pénztár finanszírozná. Még alig ment híre a tervünknek, az ország különböző szögleteiből máris több százan jelentkeztek, hogy lakást vásárolnának az apartmanházban – számol be a jelenlegi állapotról Hajnal József, s nem titkolja, erősen bízik benne, hogy az a néhány tiltakozó már nem akadályozza az építkezés elkezdését.
Valóra válik hát az álom. De ez csak egyetlen ház lesz, amelyben önálló otthonra és életre lelnek a mozgássérültek. Mi lesz a többiekkel? A Heine-Medin-kórt több évtizede megfékezte a védőoltás, más mozgássérültek sorsa azonban éppúgy megoldásra vár, és a törvény akkor is ezer sebből vérzik tovább.
Régóta fekszik egy olvasói levél az íróasztalomon. Egy édesanya azt írja, csúf az a szó, hogy fogyatékos. Helyette mást kellene használnunk. Persze a fogyatékkal élő kifejezés sem sokkal különb. De ez már egy másik történet.