Utcára csapott gyerekekből európai polgárok?

1. Bármilyen kicsi falu legyen, ahová az ember megérkezik, előbb fogódzót keres, fix pontot. Így voltam én Vámosmikolán a buszállomással, hiszen látható volt, hogy ott, a főtéren metszi egymást minden fontos út; a menetrendből az is kiderült, hogy Szob a fő irány, naponta húsz járat indul oda és ugyanannyi vissza. A táblán időpontok, a bejáró jobban ismeri őket, mint az egyszeregyet, reggelente mégis vet rájuk egy pillantást, kicsit bokázik a hidegben, aztán behúzódik a váróterembe, ahol ugyanaz a felirat fogadja, mint tegnap meg mint azelőtt: „Földes Imola kurva.” A néven változtattam persze, de azon nem tudok, hogy a megállapítást, amely nyilván egy hoppon maradt ifjútól való, senki nem meszeli le hetek óta, a Volán Rt.-nek bizonnyal nincs festéke, a községnek ecsetkezelője, az emberek meg röhögnek tovább. Más képlet az ötvenes behemót, aki kocsijából kilépve a serdületlen közönség előtt ezt ordította oda cimborájának a túloldalra: „Sietek, mert összehugyozom magam.” Az olvasó talán megbocsátja ezeket szavakat, de hát a Magyar Köztársaság utcáinak, gyárainak, sportpályáinak és bizony iskoláinak kerítése, fala ilyenekkel van összerondítva, nem beszélve az illemhelyekről, mely elnevezés nálunk kész röhej. És mindez egyetlen évvel az uniós csatlakozás előtt, mikor átevezünk végre a Lajta nyugati partjára, és ahol rá kell majd döbbenünk, hogy se beszédünk, se viselkedésünk, se tisztálkodásunk, se vécéhasználatunk nem európai – barátaim, mi lesz így velünk?

2. Elkövetünk mindent, mondja a plébános, és nem égi dolgokra gondol, hanem e világiakra. Bizonyítja a közösségi ház, amelyet tavaly épített a hívekkel: a födémet két kezével szigetelte, igaz, itt-ott becsöpög az olvadó hó, jelezve, hogy a papnevelés gyakorlati részén még lehet igazítani, de mutatva azt is, hogy az egyház, bár megcibálta az elmúlt fél század, még mindig jobban törődik a világi élet bajaival, mint a világi élet maga. Bizonyítja Vámosmikolán a Szeretet Háza, amely kódorgó, utcára csapott gyerekeknek lett délutáni menedéke. A plébános napközit mond ugyan, de ez a szó rossz emlékeket ébreszt, főleg abban, aki maga is próbálta. Annak ellenére vallom ezt, hogy a műfaj előnyei bizonyos körben vitathatatlanok, s ez a kör ebben a faluban a cigány gyerekeket jelenti; nekik nem mondják a szüleik, és nemigen mondja iskolájuk sem, hogy evés előtt mossál kezet, a krumplit meg a húst ne kanállal, hanem késsel és villával edd, ne piszkáld az orrod. De a Szeretet Házában nem csak erről hall: látja a parancsolatokat is, ki van írva nagy betűkkel a falra mind a tíz, s ha ott van délutánonként, szép lassan megtanulja őket, urambocsá, vérévé válik; lám csak, hiszen minket is befolyásol a környezet: mióta beléptünk ide, szelídül a szavunk, bárcsak azé is szelídülne, aki a megállónál átordított a túloldalra.

3. Kalácska Ferencnek hívják a plébánost, ilyen névhez bizalommal közeledik az ember, pláne, ha katolikus pap viseli. Két éve még Nógrádban szolgált, járta a falvakat, mint hajdan a vándorprédikátorok. Volt idő, hogy egy vasárnap hat faluban misézett, ezt tette a paphiány. Ugyan minek több, kérdezték Kádár zászlólengetői, akik nem tűrték, hogy az egyház nevelje jóra a népeket. Majd mi, mondták kórusban, és megalkották a szocialista erkölcsöt, amely se szocialista nem volt, se erkölcs, s csak arra szolgált volna, hogy betapasszák vele a tátongó lyukat, de álsággal és hamissággal csupán elfedni lehet valamit. Ez oda vezetett, hogy a magyarok legtöbbje izzad, és összeakad keze-lába, ha a Lajtán túl egy család meghívja vacsorára, ahová virágot kell vinni, és evés előtt elhangzik egy ima. De hát megesik, hogy diplomatáink se tudnak viselkedni, hogyan tudna akkor egy falusi gyerek. Az összevetés persze hamis, hiszen a nagyapja még tudott, mikor iskolába járt, s ennek oka végtelenül egyszerű: ő még tisztelettel közeledett szüleihez, tanítójához, papjához és az idősekhez. Ez elmúlt, de nem csak úgy magától: a szülőket, a mai negyveneseket a fentiek ellenkezőjére nevelték, ezért nem tudják, mit kéne s hogyan, ezért eszik a pörköltet lábosból, ezért szidnak a gyerek előtt istent, hazát, iskolát: mindent, ami tartást és kapaszkodót adhat az embernek.

4. Vámosmikolán néhányan morognak amiatt, hogy a tisztelendő úr, úgymond, felpörgette a hitéletet, nyilván a buszállomás firkálóinak és ordibálóinak nem tetszik a dolog, úgy gondolják: ha olcsó a sör és a párizsi, minden jól van, nekik ne magyarázzanak kultúráról, és hagyják békén a gyereket is. Ez az elmúlt fél század legszörnyűbb bűne: hogy igénytelenségre neveltek egy országot, csak azért, mert az ország első embere, a korszak névadója nem tudott fölemelkedni oda, ahová státusa szerint illett volna. Ennek eredménye lett, hogy megszólták azt, aki nyakkendőben és fényesre bokszolt cipőben ment tanítani, aki nem szeretett fejhúst enni állva a népbüfében, aki kezet csókolt egy idős aszszonynak, arról nem beszélve, aki hittanra járatta a gyerekét.

5. Mikolán a Szeretet Házában délutánonként nyugdíjas tanárok vigyázzák a vadócokat: önként csinálják és ingyen, ha magasztosabban szólnánk, azt is mondhatnánk, hogy hivatástudatból. Azt kérdezi, szerkesztő úr, hány gyerek van délutánonként a házban? Kevesebb, mint ahánynak itt kéne lennie: tíznél többen sosincsenek, mert a szülők egy része ellenzi, képtelenek felismerni, milyen fontos az életben, amire mi szeretnénk nevelni őket. Sok mindenre szükségük volna, s egészen az alapoknál kell kezdenünk: arról beszélünk nekik, mi az erény, és mi a bűn, mert sokan nem tudják, aztán jön a viselkedés, majd az egészséges életmód. Ez itt a konyha, ők készítik el az uzsonnát, ők tálalnak, ők takarítanak, hogy tanulják a konyhai ismereteket, a figyelmességet társaik iránt. Aki ügyes, piros pontot kap, s a legjobb a hét végén valami jutalmat, e héten Juhász Bianka kapta a legtöbbet, adja isten, hogy ügyes, öntudatos nagylány legyen belőle!

6. Van itt más is: a plébános mutatja a pingpongasztalt, az erőfejlesztő gépet, ha meg tudja venni valahol az asztali focit, lesz csocsóbajnokság is, s ha a falra nézek, láthatom a fényképeket a betlehemesekről. Évek óta járják a környéket és a magyar falvakat Szlovákiában. Németh Péter Mikola tanította őket, a színházrendező, ő maga is beöltözik, ott az a szakállas, a kép szélén. A csapat elmegy néha ötven-hatvan kilométerre, az öregeket úgy meghatják a szociális otthonokban, hogy mindig sírnak; a szlovák oldalon már hírük van. A plébános úr hirtelen abbahagyja, majd egészen más hangon ennyit mond: kérem, ha lehet, azt írja még bele a cikkbe, hogy hozzánk ateisták is jöhetnek. Kedves kijelentés, értem a velejét, szerencsére a gyerek még nem tud ilyen különbségtételről, a lelket rontó hitványságokat csak fokozatosan csöpögteti beléjük a televízió, a visszajáró igénytelenségprodukcióival, amilyen például a Szuperbuli, benne Lajcsi és Verebes, ők a mi népnevelőink: nem ég ki a rendező úr szeme?

7. A kérdésre, hogy csúnyán beszélnek-e a gyerekek, az igazgató válasza úgy koppan, mint a kugligolyó, mikor elcsap két bábut: igen, csúnyán. Utána kis szünetet tart: sajnos nem tudunk mit tenni, mikor otthon is ezt hallják, és az a bizonyos szó környezetükben kötőszónak számít. Behívatni sem sikerül a szülőket, ők azok, akik nagyon ritkán vagy sosem jönnek el. Ezt mondja Koczó József, az igazgató, s látom az arcán, azt hiszi, rossz hírét akarom költeni a vámosmikolai iskolának, erről szó sincs; pár éve kiszerkeszthettem volna egy szatmári falut, mégse tettem, pedig ott az iskolások – hattól tizennégy éves korig – délutánonként pornókazettákat néztek, valamelyikük szülője, egy vásározó hozta őket Bécsből. Nyelvtudást, illemet vagy tisztaságot nem hozott, biztos attól félt, hogy az mind vámköteles. Kérem, harmadik éve benne van az iskolai munkatervben, hogy vissza kell szorítani a trágár beszédet, sajnos, látványos eredményeink nincsenek, és a szankció is kevés: ha a csúnya szó pedagógus jelenlétében hangzik el, a gyerek szóbeli figyelmeztetést kap, ha órán, akkor beírunk, ennyi eszközünk van, semmi több.

8. Úgy látom, fél lábbal még itt a múlt, mondanám az igazgató úrnak, s volna okom rá: útközben kis híján felbuktam a behemót „felszabadulási” emlékműben, huszonnyolc éve állíttatta a helyi tanács. Szőnyi Mártonnak, a partizánnak a szobrát elvitték, ez viszont maradt. Ugyan mit gondol a hatalmas vörös márványlapról, aki naponta elhalad mellette? Kicsit odébb meg azt látja, hogy van már Szeretet Háza, a falán ott a tízparancsolat, amelyet az emlékműállítók ezerszer megtiportak… Úgy hiszem, olyan ez, mint a malom két köve: őrli a lelket, s a vége az, hogy a nép fia azt mondja, köszöni, ebből a zűrzavarból nem kér. És ez a cél: hogy ne kérjen és ne szóljon, helyette forduljon be a kocsmába, s amikor hazamegy, tehetetlenségében verje el a feleségét meg a gyereket. Ne figyeljen az olyan szóra, hogy így másodosztályú uniós polgár lesz belőle, csak szavazza meg a belépést, a többit elintézik helyette a hozzáértők: azok, akik akkor is, most is szeretnék őt igénytelenségben, tudatlanságban és mámorban tartani.