Város a semmiből

Tud aludni mostanában? Nem álmodik arról, hogy Tatabányán is csomagolnak a multik?
– Természetes folyamat. Egy terméknek is megvan a maga kihordási ideje: mögötte technológia, piac, fogyasztó áll. Egymással ellentétes folyamatok indulnak be a gyártás megkezdése után, a termelésben egyre több a tapasztalat, a munka értéke megnő, miközben a gépek elöregednek, a termék elfárad a piacon, megváltozik a világ… A ciklus végén elgondolkodik a befektető, hogy érdemes-e új gépeket, technológiát hoznia a drágább munkaerőnek, vagy elviszi olcsóbb helyre a gyárát. Ezzel a folyamattal számolni kell. Két éve jelezzük a döntéshozóknak, hogy ez be fog következni. Az előző kormánynak már nem, az újnak még nem volt ideje arra, hogy komolyan vegye a véleményünket. Arra is számítani lehetett, hogy egyszer majd recesszió jön a világgazdaságra. Ne áltassuk magunkat: ha a kontinens másik felén egy lepke meglibbenti a szárnyát, mire a hatása ideér, a dominóelv miatt katasztrófa lesz belőle. Kína megnyitotta a belső piacát, ezért oda áramlik a tőke.
– Attól még nem lesz könnyebb a városlakónak elveszítenie a munkahelyét, hogy tudja a gyár bezárásának okait.
– Tatabányát másfél éve érte el a hullám, akkor közel ezerötszáz munkahely szűnt meg az elektronikai iparban. Viszonylag kis sérüléssel megúsztuk annak köszönhetően, hogy korábban olyan dán társaságokkal állapodtunk meg, melyek nem az elektronikai piacra termelnek, és nem bérmunkát végeztetnek nálunk. Ők éppen akkor indultak, amikor a másik csomagolt.
– Várhatóak újabb gyárbezárások a városban?
– Az elektronikai üzemek zömében megtörtént a profilváltás. Kevesebb embert alkalmaznak, de azok képzettebbek, így a vállalkozás mélyebbre eresztette a gyökereit a városban, nem csomagol olyan könnyen. Mondok egy példát: egy tekercselőüzem közel nyolcszáz embernek adott viszonylag egyszerű munkát. Ez ma már megfizethetetlen Magyarországon, ezért az üzletágat Kínába vitték, itt most tápegységeket gyártanak, amit Ausztriából telepítettek át, bezárva az ottani üzemet.
– Eljöhet az idő, amikor a képzettebb munkaerőt igénylő termelést is elviszik?
– Előbb-utóbb eljön ez is. Egyetlen stratégia lehetséges ennek a kivédésére: minél több nagy szellemi tőkét igénylő kutatási-fejlesztési tevékenységet kell honosítani. Törekedünk arra, hogy az autóiparhoz kapcsolódó cégeket csábítsunk ide, mert világtendencia, hogy ezek folyamatosan bővítik a kapacitásaikat. Nálunk alumínium keréktárcsákat készítő gyár működik.
– Mi lesz a betanított munkásokkal, hiszen nem lehet mindenkit átképezni tudósnak. Mit csinálnak például azok, akik eddig tekercseltek?
– Azok idejében megkapták a lehetőséget arra, hogy megismerkedjenek a tápegységgyártás rejtelmeivel. Sajnos a magyar szakképzési rendszer még messze nem felel meg a befektetők elvárásainak. Mi már a kilencvenes évek legelején nekifogtunk meghonosítani a modern képzési struktúrákat, amelyeknek még nyomuk sem volt az országban. Most tervezzük az egész régió szakképzési rendszerének az átalakítását, és ebben partner a többi önkormányzat is. Meg kell osztani a feladatokat, nincs értelme a rivalizálásnak, hiszen így megduplázódhat a rendelkezésre álló pénz hatékonysága. A modern üzleti tudományok főiskoláján ma már háromezer diákot képzünk közgazdásznak és pénzügyi szakembernek. A budapesti kihelyezett szakon ezren, Székelyudvarhelyen és Dunaszerdahelyen pedig kétszázötvenen tanulnak nappali, magyar nyelvű képzésen.
– Az eredmények ellenére főként akkor figyel önökre a média, amikor valami nem sikerül. Például most, hogy a Peugeot Szlovákiába települ és nem Tatabányára.
– Évek óta mi vagyunk az egyetlen magyarországi város, amely szóba kerül az új autógyárak lehetséges helyszíneként. Immár sokadszor kerültünk be az utolsó fordulóba. Számolt velünk például a BMW, a Rover, a Toyota és a Mercedes is. Büszke vagyok a város teljesítményére, ugyanakkor tudom, hogy a sok második hely nem jelent munkahelyeket. De a kiemelt befektetések esetén – melyek tizenöt–húsz évre meghatározzák az egész régió jövőjét – nem elég a jó helyi ajánlat, legalább olyan fontos a nemzeti befektetésösztönző stratégia is. Tudomásul kell venni, hogy Magyarország elveszítette azt a kivételes helyzetét, amiről ódákat zengtek Európa-szerte a kilencvenes évek második felében. Akkoriban ide jártak tanulni a lengyel, a cseh és szlovák befektetésösztönző hivatalok szakemberei, de azóta mi pihenünk a babérjainkon, ők pedig keményen dolgoznak. Hatalmas harc folyik a stratégiai befektetők kegyeiért, Szlovákia például külön törvényt alkotott annak érdekében, hogy ott telepedjen le a Peugeot! Nem mondom azt, hogy a Gazdasági Minisztérium nem tett meg mindent, de ekkora jelentőségű ügy megért volna egy tárcaközi bizottságot. Szlovákia győzött, és ez gazdasági-diplomáciai súlyát is emeli. Ezután nehezebb vele megegyezni például a Bős–Nagymaros vagy a kedvezménytörvény ügyében.
– Nem az erős forint vagy a magas minimálbér volt a hibás?
– Az erős forintról annyit: nem szabad mindent a pénzügypolitikának alárendelni. Az emberek nem azért születnek, hogy kiszolgálják a gazdaságot, és nem lehet gazdasági okokra hivatkozva ellehetetleníteni a tisztességesen dolgozó magyarok életét. Az államháztartás dönthet arról, hogy csökkenti a vállalkozások bérköltségét, de ezt nem teheti a fizetések rovására. Lehet, hogy akkor kevesebb lesz a közpénz, de nem szűnik meg annyi munkahely, és átláthatóbb lesz a befektetési környezet is.
– Tatabányán évek óta nő a lakosság vásárlóereje.
– A kilencvenes évek elején a lista végén voltunk, miután egy év alatt tizenkétezer munkahely szűnt meg. Az idén három helyet ugrottunk előre, most a középmezőnyben vagyunk a megyei jogú városok között. Az eredmények az bizonyítják, hogy van értelme az áldozatoknak, sokak számára megérte újra beülni az iskolapadokba új szakmát tanulni. A szocialista ipar összeomlása után itt alig volt értelmiség és szakképzett munkaerő, korlátozni kellett a városi szolgáltatásokat, több intézményt összevontunk. Bebizonyítottuk, hogy a közhiedelemmel ellentétben intelligens városlakók élnek itt, hiszen az intelligencia nem más, mint a megváltozás képessége.
– Működhet a város virágzó szigetként egy romló gazdasági helyzetű országban?
– Együtt sírunk és együtt nevetünk a nemzetgazdasággal. Sikeresek akkor lehetünk, ha saját válaszaink vannak az országos és a globális problémákra. Ehhez kialakult identitásra, biztos önazonosságra van szükség a kisközösségekben is. Ha ez nincs meg, akkor futunk az események után, s hiába kínálkozunk fel mindenkinek, senki sem vesz komolyan. A polgármesternek nemcsak közgazdásznak kell lennie, hanem mérnöknek és papnak is. Közösségi szinteken is meg kell találni a hagyományokon alapuló szellemi-lelki útravalót, nem elég a gazdasági érdek. Tíz éve a lakosság hetven százaléka azt mondta, ha tehetné, elköltözne – ma már száz emberből hetvenben ez fel sem merül, és ugyanilyen arányban azt szeretnék, ha a gyerekeik is maradnának. A kapott adatokat felhasználjuk a stratégiai tervezéshez is.
– Meddig lehet elmenni a nemzetközi vállalatok idecsábítását illetően? Nem érzi úgy, hogy túl sok kedvezményt kapnak ezek a cégek, és jóformán semmi garanciát nem adnak cserébe?
– A gazdaságfejlesztésnek vannak korlátai. A jövő nemzedék érdekeit is figyelembe kell venni, nem gondolkodhatunk öt–tíz éves távlatokban. Emberöltők múlva is lakható, kellemes környezetet szeretnénk, ezért nem hajszoljuk mindenáron azokat a befektetőket, akik a közösség optikája szerint gazdaságtalan zöldmezős beruházásokat terveznek. A szocializmus itt lepusztult iparterületeket hagyott hátra, ezért megpróbáljuk arra ösztönözni a befektetőket, hogy ezekre építkezzenek még akkor is, ha így többe kerül a beruházás. Vannak, akik vállalják, így épült például gyár egy régi kőfejtésre. A jövő héten írjuk alá egy argentin céggel azt a szerződést, amelynek értelmében az egykori Hungalu területén felújítják a nyolcvanéves kohócsarnokokat, és abban végeznek ipari tevékenységet. Ezért két évre harmincszázalékos adókedvezményt kapnak. Így megmentettünk egy zöld területet, és begyógyítottunk egy régi sebet.
– Utasítottak már el befektetőt?
– Igen. Ez a közösség hosszú évekig sóvárgott a tiszta levegőre, ezért ez most védeni való érték számunkra. A város gazdaságfejlesztési stratégiájába belefoglaltuk, hogy nem fogadunk a környezetet erősen szennyező vállalkozást. Jelenleg ezt még megengedhetjük magunknak.
– Mi várható az elkövetkező években?
– A bányászat szerkezetátalakítása nyomán a jövő évben kétezer ember marad munka nélkül. Jelentős részük nálunk fog kopogtatni. Csak töredékük lesz képes átképzésre: a kérges tenyerű betanított munkásokat nehéz kézügyességet igénylő üzemekben elhelyezni. Nem látom nyomát annak, hogy a kormányzat gondolkodna a sorsukon, pedig rájuk is érdemes volna figyelni.
– Kormányzati szinten felröppent egy újabb autóipari beruházás lehetősége.
– Az újságokban olvastunk erről. Állítólag márciusban döntenek, de minket még nem kerestek meg. Aki új gyárat akar, de két hónappal a döntés előtt még nem nézte meg a helyszínt, az nem Magyarországra akar jönni. Nekünk van információnk egy másik beruházóról.
– Három évvel ezelőtt arról beszélgettünk, hogy elfáradt, nem vállalja a negyedik ciklust. Mi vette rá, hogy újra induljon?
– Elkövettem azt a hibát, amit sokan elkövetnek a közéleti emberek közül. Rá kellett jönnöm, hogy rossz úton járok, mert nem lehet napi tizennégy órát dolgozni, nem lehet évekig visszaélni az emberi teljesítőképességgel. A sárdagasztás, az önkizsákmányolás a közösségnek sem használ. Két hét kellett, hogy a világtól elvonulva mindent átgondoljak, utána fél év volt a felkészülés ideje. Végeredményben sikerült megteremtenem azt a belső alapot, amire épülhet a jövő. Ma már az esték és a hétvégék nem a várost, hanem a családomat és a saját épülésemet szolgálják.
– Meglepő, hogy életének erről a válságáról ilyen nyíltan beszél. Szokatlan, hogy a politikusok beismerik esendőségüket.
– Pedig fontos lenne. Biztosan azt gondolják, hogy gyengének látszanak, ha nyilvánosságra hozzák belső vívódásaikat. Nagyapám azt mondta: szeresd a magyart, mint önmagadat. Aki magát nem szereti, annak a közösséggel is meggyűlik a baja.
– Az őszintesége miatt nem voltak rossz tapasztalatai? Az emberek gyakran bántják azt, aki elárulja gyengeségeit.
– Politikus sorstársaim részéről voltak ilyen próbálkozások, de nem törődtem vele. Azért is vonultam ki a nagypolitikából, mert ott nem tapasztaltam fogadókészséget az önvizsgálatra. Pedig aki megpróbál minél több szeretetet adni, annak előbb-utóbb hihetetlen mértékű viszontszeretet adatik meg. Jó, ha az ember megtapasztalja, nem kell beletörődni abba a tévhitbe, hogy pénzzel minden kiváltható. Ha kibeszéltük a gyengeségeinket, utána már lehet értelmesen dolgozni, mert megszabadultunk a szerepektől. A csomagolás soha nem lehet fontosabb a tartalomnál. Örülök annak, hogy visszataláltam a gyökerekhez.
– Ezért alakult meg Tatabányán az Életfa Egyesület, melynek elnökségi tagja?
– Nagy Imre újratemetésének évfordulóján, 2001 közepén a városi élet minden területéről összegyűltek nemzeti elkötelezettségű, köztiszteletben álló személyek, hogy lehetőséget teremtsenek maguknak a közös munkára. Tulajdonképpen ez volt az első polgári kör, mely direkt módon nem politizál, de azért rajta hagyja a város életén a keze nyomát.
– A városlakók elfogadják a megújult polgármestert, aki nem akar mindenkinek tetszeni?
– Amikor megváltozott az életem, megváltoztak az emberi kapcsolataim is. Az emberek elfogadták a menedzsert is, de még jobban értékelik az embert. Amikor független jelöltként elindultam az országgyűlési választásokon, az első fordulóban az MSZP és a Fidesz jelöltje között végeztem. A második fordulóban már nem vettem részt, de senki javára nem léptem vissza. A szavazóim közül négyezer baloldali, négyezer jobboldali és ezerháromszáz „centrum”- szavazó. Az önkormányzati választásokon – ismét független jelöltként – a nevem mellé hatezer baloldali, hatezer jobboldali és kétezer-ötszáz független szavazat került. Ekkor a Polgári Összefogás szervezetei, elismerve tizenkét esztendős városvezetői munkám eredményességét, nem állítottak ellenjelöltet. Az effajta politikai nagyvonalúság ma még ritka. A függetlenség nem értéknélküliséget, hanem pártatlanságot jelent. Értékrendem szerint nemzeti liberális elkötelezettségűnek vallom magam. Van álláspontom, de nem vagyok erőszakos, és nem szoktam ítélkezni. Ez a városlakók dolga.
– Mire a legbüszkébb?
– Ezt a várost a szénbányászat hozta létre a semmiből. Száz év alatt komoly bányászhagyományok alakultak, ezt kötelességünk megőrizni. Az öreg bányászok Szent Borbála-szobrot adnak annak, aki a legtöbbet tette az örökség ápolásáért. Tavaly decemberben engem tartottak erre érdemesnek.

Bencsik János 1965-ben született Békésszentandráson. 1990-ben végezte a római katolikus teológiát, rá három évre pedig szociálismunkás-diplomát szerzett a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolán. 1990-től Tatabánya város polgármestere. 1998-ban az SZDSZ színeiben országgyűlési mandátumot szerez, de két hét után lemond, helyét Mécs Imre foglalja el. Még abban az évben kilép az SZDSZ-ből. Döntése okairól azt írja a nyilvánosságnak szánt levelében, hogy kilencévi tagság után újra szabad és demokrata kíván lenni, ami nem képzelhető el a párton belül. 1996-ben az ELTE-n szociológusi, a Debreceni Agrártudományi Egyetemen településüzemeltető szakmérnöki diplomát szerez. Második házasságában él, három gyerek édesapja.