Utolsó állomás

Egy régi „monda szerint Szakolcán született Vak Béla király – írja Szalatnai Rezső a városról szóló szép könyvében –, aki hálából szülővárosa iránt fallal vétette körül a véghelyet. 1860-ban Ipolyi Arnold a négyszögű, faragott kövekből épült magas falat még »szép arányban« helyén találta, s patrióta érzelmekkel elmerengett alatta. Juhász Gyula azonban hosszas tűnődés után így énekel róla: »Utolsó állomás, közömbös, árva község, / Hol fonynyad az öröm és elhervad a vágy, / Hol lassan omladoz az avatag örökség, / S Vak Béla lelke sír mohos torony falán…« Megrendítő kép: a vak király könnye pereg alá az átszellemített toronyból, mint a harmat, szinte arcunkon érezzük a szomorúság könnycseppjeit. S látjuk a csendben porladozó várat, amelyből mindennap leválik egy-egy kődarab, s legurul a lenszőke homokdombról a völgybe.”
A völgybe, ahol a mostani város fekszik, amely fölött, szemben a várdombbal, a magas hegyorom alatt egy XII. századból való, román stílusú Szent György-kápolna található. Valaha itt állhatott a régi vár, amelyet az országhatár védelmére emeltek.
„A királyi akarat rendelte el, őrállója legyen az északi útnak. Az első királyi okirat, II. Endréé, mely ezt a földet 1217-ben Tamás comesnek, a Szentgyörgyiek ősének adományozta, nyilván határvédelmi érdemeiért. Szakolca a vár alatt keletkezett, községből fejlődött várossá félszabad népek idetelepítésével. Bíróválasztási joga és vásártartási kiváltsága képezte várossá alakulásának alapját. Így tehát csak monda, hogy II. (Vak) Béla király Szakolcát már 1134-ben fallal véteti körül. Ha ez megtörténik, föltétlenül megemlítik a várossal foglalkozó későbbi oklevelek. Lehetetlen, hogy hetven évvel később II. Endre ne emlegesse fallal körülvett városnak, hanem kopár és lakatlan földnek.”
Juhász Gyula nyomát keresve jártam itt fényképezni, de amikor egyik versének színhelyére, a szomszédos faluba is átmentem volna, a várost elhagyva váratlanul egy Stop és Vám feliratú táblával találtam szemben magamat. Régen ez volt a történelmi Magyarország határa, ma pedig ez a cseh–szlovák határ. Visszafordulva a vasútállomásnál álltam meg, ahol egy magányos szerelvény várakozott. Az itt véget érő sínpárból biztosan tudni lehet, hogy ez az utolsó állomás. Hál’ istennek a város ezt nem veszi tudomásul: ottjártamkor azt mutatta, hogy él és virul. Ám a várrom éppolyan, mint a század elején volt: avatag és elhagyatott. Tehát szomorú.