Alvilágrend

Az amerikai lövedékek, bombák, rakéták sokkal gyorsabban rombolják le a II. világháború után nagy nehézségek árán kialakított világrendet, mint az iraki állásokat. Az agresszorok nemcsak iraki célpontokat pusztítanak el, hanem csapást mérnek arra a nemzetközi biztonsági rendszerre is, amely a békét nem tudta garantálni ugyan, de némi védelmet nyújtott a gyengéknek, és visszafogta az önkényeskedni vágyó erőseket. A régi világrendnek vége, hangzik el egyre gyakrabban, s kimúlását pont az az Egyesült Államok okozta, amelyik több mint fél évszázadon át ennek a rendnek legfőbb támasza és biztosítéka volt. A régi világrend a hagyományos európai értékeken alapult, demokratikus módon hozott döntések, szolidaritás, az erősek önkorlátozása, a közös fellépésbe vetett hit, jogszerűség jellemezték, s inkább bízott az elrettentésben, mint az erőszak alkalmazásában. Sokszor felhozták ellene, hogy döntési mechanizmusa lassú, válsághelyzetekben nem elég hatékony, de nem ezek az elvek vezettek a konfliktusokhoz. Amerika és szövetségesei most eltértek a nemzetközileg elfogadott normáktól, a törvények fölé helyezték magukat, nem is titkoltan azért, hogy ők diktálhassák majd az új törvényeket.
Az európai közösség válasza nem maradhat el. A brüsszeli csúcson még csak körvonalazódott az önálló uniós külpolitika igénye, egy ütőképes európai haderő kialakításának tervezete, ám mindez jelezte: az EU többsége nem kíván behódolni Amerika törekvéseinek. Kérdés, hogy mi, magyarok melyik oldalra állunk az európai és az amerikai „egyesült államok” közötti háborúban.
Az EU-hoz szeretnénk csatlakozni, de közben az amerikai unitedet támogatjuk. Legalábbis a kormány és a Mazsihisz elnöke az amerikai és izraeli érdekekért vívott háborút igazságosnak, jogosnak, helyesnek, minimum elfogadhatónak tartja. Az ellenzék, a történelmi egyházak, a rabbikar és elsősorban a lakosság nagyobbik része Irak lerohanását, megszállását, amerikai típusú átformálását jogtalannak, embertelennek értékeli. Magyarország jobbik fele, józan többsége tiltakozik, amikor az amerikai terjeszkedés ilyen nyílt, barbár formáival találkozik. A jelenlegi kormány és a mögötte felsorakozó csatlósok amerikás vonzalma, ha nem is érthető, legalább megmagyarázható. A törvényességen, szolidaritáson, a közjó tiszteletén alapuló világrendet ők is felrúgták, s folyamatosan tiporják.
Az Amerika kínálta átmeneti exlex állapot a kedvükre lenne, s minden bizonnyal a monopolhelyzetbe kerülő impérium új világrendjébe is gond nélkül belesimulnának. Ám közben az EU-ba is szeretnének beoldalazni, abba a szervezetbe, amelyik mind határozottabban lépne fel az USA terjeszkedése ellen. A magyar kormánynak, inkább előbb, mint utóbb, döntenie kell: elfogadja az európai közösség követelményeit, vagy továbbra is kiszolgálja az amerikai érdekeket. A hintapolitika, a kétszínű játék ugyanis hamar lelepleződött. Az uniónak nincs égető szüksége arra, hogy immáron amerikai ügynökökkel gyarapítsa tagságát. A hálózat kormányának be kell látnia, a hajdan megszerzett tapasztalat és rutin nem mindig konvertálható. Meglehet, sajátos szakértelmüket az USA a pillanatnyi helyzetben örömmel hasznosítaná, de az önálló útját kereső Európai Unióban másfajta hozzáértésre mutatkozik igény.
Az iraki háborúban új világrend születik. Még nem látni tisztán, hogy ez a régi rend megújult, határozottabb, hatékonyabb formája lesz-e, avagy az agresszivitás, az ököljog, a hatalmi túlkapások káosza. Az előbbi változat csak akkor valósul meg, ha a nemzetek, köztük hazánk is, azt választják. Még most sem késő, hogy a kormány beismerje: értelmetlen, a világ egyensúlyát és biztonságérzetét felborító, a nemzetközi normákat semmibe vevő, az EU egységét bomlasztó, tekintélyét lejárató, erőfitogtató, hódító háborút támogatott eddig, de a presztízsveszteség ellenére is hajlandó felülbírálni álláspontját, és a jó, a tisztesség oldalára állni.
Naiv illúzió ez, akár a tartós világbéke.