Én nem tudom...

Én nem tudom, van-e alapvető különbség a nyugdíjba mentek és a nyugdíjba vonultak között. Úgy huszonöt évvel ezelőtt egy féltréfás írásomban ezt a kérdést már fejtegettem a Magyar Nemzetben. A véletlen úgy hozta, hogy elmélkedésem azon a napon jelent meg, amikor bizonyos Biszku Béla PB-tag váratlanul (Kádár erőteljes unszolására) nyugdíjba vonult. Úgynevezett igazoló jelentést kellett írnom arról, hogy sejtelmem sem volt előre a kádári lépésről, s így nem is állhatott szándékomban élcelődni Biszku elvtárs távozása fölött. Az eset azt bizonyítja, hogy nyugdíjba vonulni sem éppen könnyű.
Kis úr, akiről az alábbiakban szó lesz, azonban nem vonulni, hanem menni szándékozott, egyazon helyen eltöltött negyvenegy év után. Múlt év augusztusában kezdte meg ügyének intézését felkeresvén a megfelelő intézményt, az FPMNYI észak-pesti nyugellátási osztályát. (Az FPMNYI betűszó jelentéséről csak halvány sejtése volt.) Egy gangos ház befedett, zárt udvarára érkezett, ahol húszan-harmincan kókadoztak. Többemeletnyi magasságban számtalan ajtó nyílott a gangokra, az ügyeket azonban csak a földszinten intézték, ahol egy sorszám-automata állt. Kis – intelligenciájában bízva – megnyomta a számára megfelelőnek látszó gombot. Kapott egy cédulát, amelyen az állt, hogy előtte ötvenhat személy vár a sorára. Kisen a szám láttán átfutott a felismerés, hogy kifelé tart az életből, mindenre van-e ideje. Csöppnyit megborzongott, mintha egy kripta hűs levegője csapta volna meg. Másfél órányi várakozás után arra gondolt, hogy mégsem megy nyugdíjba. Abban a pillanatban sorszáma feltűnt a kijelzőn.
A megfelelő ablakhoz járult, ahol előadta kérését. Egy kedves hölgy iktatta előre kitöltött iratait, munka-, katona- és egyetemi leckekönyvét, s egyéb igazolásait. A hölgy közölte vele, hogy egyelőre más tennivalója nincs, s átnyújtott neki egy kártyát pecséttel, amelyen a neve és ügyiratszáma állt, alatta pedig e szöveg: „Alapeljárás. Szolgálati idő számítás. Előzmények nincsenek. Iktatva: 2002-08-29. Ikt.: XY. Abban az esetben, ha az ügyhöz kapcsolódóan pótlólag iratot kíván benyújtani vagy érdeklődik, a közölt ügyszámra feltétlenül hivatkozzék.”
Kis ezután hazament és türelmesen várt. Decemberben a postás határozatot hozott neki az FPMNYI-től, amelyben az állt, hogy szolgálati ideje, az egyetemen töltött éveket is beleszámítva, 45 év 22 nap. Az irat 1988. január 1-jétől felsorolta nyugdíjjárulékos jövedelmeit. Kis december 18-án ezzel a dokumentummal ismét ellátogatott a Hercegprímás utcába, ahol ezúttal tizenhetedikként került sorra, és egy újabb kartont kapott, amelyen már „Előzmények” is szerepeltek, valamint az ügyintéző neve, továbbá az intézmény telefonja és a félfogadási idő: hétfő–szerda 8–16. Február 1-jétől már nyugellátást kellett volna kapnia, január 1-jétől utazásra, nyugdíjbérletre, Horn-féle repülőútra jogosító igazolványt.
Február első napjaiban ismét a tetthelyre vonult, megtudni, mennyi lesz a nyugdíja. Ekkor az automata közlése szerint hetvenhárman várakoztak előtte, de ő nem hitt a számokban, behatolt az iktatóba, ahonnan telefonon felhívták ügyének intézőjét, aki lejött, elnézést kért, leült egy számítógép elé, és kb. háromnegyed óra alatt kiszámolta a várható nyugdíját. „És mikor?”– kérdezte Kis. „Sajnos késünk.” Kis távozott. Otthon felesége azzal fogadta, hogy telefonáltak a nyugdíjintézettől, szerezzen egy NYENYI-űrlapot, azt töltesse ki volt munkahelyén, vigye be a Hercegprímás utcába, úgy jobban jár. Kis bement, bár nem tudta, mi az, szerzett egy NYENYI-nyomtatványt, kitöltötte, visszavitte (sorszáma megközelítette a nyolcvanat). Ezután telefonálni kezdett a megadott számra, mert szeretett volna kapcsolatba kerülni az ügyintézővel. A hívott szám ötszázhuszonkétszer jelzett folyamatosan foglaltat. Ötszázhuszonharmadikra felvették, de az ügyintéző nem tartózkodott a szobájában. Kedden, csütörtökön és pénteken senkit sem kapcsoltak „hiszen az ügyintézőknek dolgozniuk is kell, nem érnek rá az ügyfelekkel nyűglődni.”
Hogy ezek után Kis nyugdíjba vagy elmegyógyintézetbe vonul-e, én nem tudom…