Szombat este a Sziget nagyszínpada úgy nézett ki, mintha valaki letépett volna egy darabot egy sci-fi filmből, és ideültette volna a Duna mellé.
Lassan beszippantott a nagyszínpad
A délután végére a hőmérséklet kicsit enyhült, de a tömeg már kezdés előtt sűrűsödött. A színpad mögül halvány fények szűrődtek ki és az a fajta feszültség ült a levegőben, ami inkább klubokban szokott – mindenki érezte, hogy itt most nem a megszokott fesztiválpop következik.
Aki tudta, ki az az Anyma, már jóval a kezdés előtt helyet foglalt a sorok között, aki pedig csak sodródott a tömeggel, gyorsan rájött: itt valami egészen más készül.
Negyed tízkor elhalkult a zsongás és egy mély, lassú basszus töltötte be a teret. A fények elhalványultak és először csak apró mozgások jelentek meg a LED-falakon.
Aztán a képek fokozatosan kitágultak:
mechanikus AI-alakzatok, organikusnak tűnő fémformák hajlottak a ritmusra, a színek váltakoztak, mintha egy kapun átlépve egy másik világba érkeztünk volna.
A közönség mozdulatlanul figyelt – még a telefonokat is kevesebben vették elő, mint más koncerteken. Ez nem az a show volt, amit csak úgy fél szemmel is le lehet követni.
Minden részlet a helyén
Matteo Milleri, aki a Tale of Us egyik feleként már világszerte játszik hatalmas közönségek előtt, itt is megmutatta, hogy a zene és a látvány nem két külön dolog nála. Minden ütemnek megvolt a képi párja, minden vizuál reagált a zenére. A LED-falak nem egyszerű díszletként működtek, hanem mintha maguk is zenéltek volna: fémes fények futottak végig rajtuk, szövetként hullámzó formák vettek körbe minket.
