A legizgalmasabb szerep azonban kétségkívül Stellan Skarsgaardnak jutott, Gusztav nehezen kiismerhető, egyszerre meleg és zord figurájával. Ismerős alak: az a nehéz természetű ember, aki látszólagos érzelemmentessége mögött minden apró rezdülést megél, a kifejezésmódja mégis limitált. Számára a művészet – a film – az egyetlen nyelv, amelyen igazán megszólalhat.
Trier itt egy tágabb, már-már metafizikai síkra emeli a történetet: a művészet nemcsak önkifejezés, hanem menekülés, bűnbánat és pótlék is mindarra, amit emberi kapcsolatokban elmulasztottunk.
Gusztav is bűnbánó, de már túlságosan kiforrott személyiség ahhoz, hogy érdemben megváltozzon. A megbékélés feladata nem is nála, hanem a lányainál van, nekik kell megtanulniuk az apjuk nyelvét, és nem fordítva – ahogy sokszor a valóságban is, a felnőtté vált gyerekek minden esetben a saját sírjukat ássák, amennyiben továbbra is neheztelnek a szülők bűnei miatt, és nem tisztelik a terheiket, amiről gyakran fogalmuk sincs.
A világ legrosszabb embere lüktető izgalmával szemben az Érzelmi érték sokkal lassabb film, kevésbé von a hatása alá, ám a végén mégis sokkal felemelőbb, mint nagy hírű elődje, mivel morálisan sokkal egyértelműbb a végkifejlet. A világ legrosszabb emberében a terhesség szó szerint teher volt a főszereplő számára, így örömmel élte meg, hogy végül elvetélt, nézőként azonban könnyen tüske maradhatott bennünk és ítélkezhettünk felette, amiért az isteni áldás végül elkerülte őt, és ő ennek örült. Az Érzelmi érték értékválasztása ezzel szemben sokkal egyértelműbb, nem élet-halál kérdéséről van szó, hanem csak arról, hogy jó dolog egyenesbe jönni a szülőkkel, bármennyire is elítéljük őket, bármennyire is bántottak vagy elhanyagoltak, mert tőlük kaptuk meg a lehető legjobb dolgot: magát az életet.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!