Északír remények

Könnyen meglehet, hogy az északír köztársaságiak Szaddám Huszeint inkább meg nem értett politikusnak, mint rossz fiúnak tartják. Talán a gyilkosságokban, a kínzásokban, a terrorcselekményekben sem hisznek – fakadt ki a minap David Trimble, a legnagyobb északír politikai tömörülés, az Ulsteri Unionista Párt vezetője. A Bush-doktrína közvetlen hatása immáron a zöld sziget hat északi grófságában is tetten érhető. A tartományban többségben élő protestáns unionisták számára létkérdés, hogy önmagukat a világméretű terrorizmusellenes hadjárat részesének mutassák. Érvelésük hasonlatos Ariel Saronéhez, aki a palesztin fegyvereseket előszeretettel nevezi a világbéke ellenségeinek. Észak-Írországban a rettegett IRA, a kisebbségi katolikus köztársaságiak titkos hadserege a „hívószó”, legalábbis az unionisták így szeretnének szimpátiát kelteni ügyük iránt.
A helyzet persze sokkal bonyolultabb, mindkét oldalon számos körülmény akadályozza a békefolyamatot. A szervezett bűnözéshez ezer szállal kapcsolódó unionista fegyveresek évek óta belháborút folytatnak a védelmi pénzek és a drogpiac feletti hatalomért. A köztársasági oldalon az Ír Köztársasági Hadsereg hosszú ideje tűzszünetet tart, de senki sem tudja, hogy szakadár csoportjai – a Continuity IRA és a Real IRA – mikor elégelik meg a tétlenséget, hogy egy látványos robbantással szertefoszlassák a békéről szőtt álmokat.
Nem véletlen, hogy Tony Blair brit és Bertie Ahern ír miniszterelnök nemrégiben megállapodott arról, hogy a május 1-jén esedékes északír parlamenti választásokat május 29-re halasztják. Ezzel a döntéssel a békefolyamatnak kívánnak újabb lökést adni, de aligha kétséges, hogy reményeikben csalatkoznak. Hiába tanácskozott a két kormányfő több mint harminc órán át, a legfőbb kérdésben, az IRA lefegyverzését illetően egy tapodtat sem haladtak előre.
Bár az 1998-as nagypénteki megegyezés megnyugtatóan rendezte a szemben álló unionisták és köztársaságiak kölcsönös sérelmeit, és véget vetett a három évtizedes polgárháborúnak, a valódi béke alighanem várat még magára. A felek annak idején rögzítették, hogy a békefolyamat részeként a köztársaságiaknak meg kell válniuk fegyverzetüktől. Az IRA – nemzetközi felügyelet mellett – meg is semmisítette arzenálja egy részét, de az unionisták újabb tetteket, konkrét lépéseket várnak a titkos hadseregtől. Márpedig az IRA erre nem hajlandó, hiszen a katolikus közösség előtti legitimizációja tovább sérülne. A belfasti gettókban már így is túl „puhának” tartják őket, sokan inkább a radikális szakadárokkal rokonszenveznek, akik úgy gondolják, hogy a harcot egészen a britek kiűzéséig folytatni kell. Ez utóbbi célkitűzés jelenleg irreális, még az IRA-t „felügyelő” Sinn Fein párt két vezetője, Gerry Adams és Martin McGuinness sem hiszi, hogy Észak-Írország alkotmányos státusa a közeljövőben megváltozhat. Valósággal sokkolta a katolikus közösséget a tavaly év végi népszámlás eredménye is. Kiderült, hogy az unionisták még mindig 56 százalékos többségben vannak a tartományban, pedig a Sinn Fein már fele-fele arányról beszélt a felmérés előtt. Mindenesetre a katolikusok szaporodnak, a protestánsok pedig fogyatkoznak, a jelenlegi tendenciák mellett egy-két emberöltő múlva az őshonos írek létszáma a telepes britek fölé nőhet. Figyelemre méltó tény, hogy mindkét közösségben megerősödtek a radikálisok. A katolikus táborban a Sinn Fein tekintélye – évtizedek óta először – a mérsékelt Szociáldemokrata Munkáspárttal (SDLP) vetekszik, az unionista oldalon pedig továbbra is tényező Ian Paisley Demokratikus Unionista Pártja (DUP), az armaghi tiszteletes demagóg írellenessége igen népszerű az unionista társadalomban. Észak-Írország elmúlt öt esztendeje magában hordozta a nagy robbanás lehetőségét – miután az érintett kormányok és pártok képtelenek megállapodni a továbblépés módozatairól, ma sokan attól tartanak, hogy az erőszak újra elszabadul.
A „róka fogta csuka” helyzet igazi vesztese a brit miniszterelnök. Tony Blair Észak-Írországnak (is) köszönhette népszerűségét, tagadhatatlan, hogy annak idején a munkáspárti kormány teremtett rendet a feldúlt tartományban. Most könnyen meglehet, hogy az iraki háború mellékszálaként a rendezetlen északír helyzet is hozzájárul Blair tekintélyvesztéséhez.