A mai nyelvhasználatban a Házsongárd szó a sírkerttel azonosult, de a tulajdonnév sokkal régebbi. A nyelvészek szerint az évszázadok során a német „Hasengarten” (nyulaskert) vagy a „Haselgarten” (mogyoróskert) alakváltozásaiból kristályosodott ki. A „Házsongárd” elnevezés a középkori várfallal ellátott és dél felé húzódó, meredek domboldalra vonatkozott.
A közel fél évezredes sírkertet 1585 májusában létesítették, az akkori nagy pestisjárvány miatt. Európa legszebb fekvésű nyugvóhelyeinek egyike, a Felek-hegy lábánál. A ma is működő temető hatalmas területen fekszik, tele magyar emlékekkel. A magyar kultúra panteonja ez Kolozsvár szívében, ahol az ősbuja növényzet romantikus álmokat kerget. Valamikor a Bolyai egyetem diákjainak kedvenc búvóhelye volt a házsongárdi temető, negyedórára az intézmény padjaitól, ahol szép szavakat suttogni ugyanúgy lehetett, mint elmélkedni és tanulni az ősök porladó csontjai fölött. Itt nyugszik többek között Apáczai Csere János (1625–1659) filozófus és pedagógiai író, tanár, aki – Sütő András szavait idézve – „Anyanyelv-Gondjaival járta be Nyugaton a hiúság nagy vásártereit”. Nagyon fiatalon, 34 éves korában, tüdőbajban halt meg. Vele egy sírba temették hitvesét, a jómódú utrechti család leányát, Aletta van der Maetet is; az ő emlékét idézte fel tavaszi bolyongásai során Áprily Lajos egyik gyönyörű versében. „A fényben, fenn a házsongárdi csendben / tovább dalolt a név zenéje bennem”. Ebben a sírkertben aluszsza örök álmát Misztótfalusi Kis Miklós (1650–1702) egykori betűszedő, nyomdász, a magyar művelődés nagy úttörőinek egyike. Ma is megható a szándék, amit kitűzött maga elé: olcsó és hasznos könyveket akart a nép kezébe adni, „hogy a mi nemzetünk nem maradna abban a nagy írástudatlanságban… melyben eddig”. Vagy Szenczi Molnár Albert (1574–1639) református pap, nyelvtudós, filozófus, zsoltárköltő, egyházi író és műfordító, akinek nagyapja Mátyás király katonája volt.
De említhetjük még báró Jósika Miklóst (1794–1865), a magyar regényirodalom jelentős képviselőjét, Bethlen Gergely (1810– 1867) kancelláriai tisztviselőt, aki végigkísérte Bemet egész hadjáratában, majd Garibaldi oldalán harcolva az olasz hadsereg tábornoka lett. Ebben a temetőben pihen Dsida Jenő (1907–1938) romániai magyar költő, továbbá a Magyar Tudományos Akadémia harmincnégy halottja. Az elsőt, Bölöni Farkas Sándor gazdasági és politikai írót 1842-ben temették ide. Utána többek között Kriza János unitárius püspök, költő (1875); a polihisztor Brassai Sámuel (1897) és gróf Kuun Géza (1905) orientalista földi maradványai kerültek a sírkert földjébe. Talán az egész temető legművészibb síremléke az övé. A névsor hosszú.
Házsongárd kegyhely és zarándokhely, a féltés színhelye, amelyet jó száz éve pusztítanak, s vagy ötven éve valósággal rombolnak. Az etnikai arányok nemcsak Kolozsvár lakossága körében változnak, hanem a temetőben is. „Itt áll a temető tanunak, / Fejfáin magyar még a szó…” – írta Reményik Sándor 1920-ban. Trianonig csak elszórtan akadtak román sírok Házsongárdon, azok egy részének is csak magyar vagy kétnyelvű volt a felirata, de utána, a húszas évek közepétől megváltozott a helyzet. A szebb helyeken fekvő sírok új bérlői már románok, akik hivalkodó emlékműveket állítanak. A második világháború után, 1945-ben százezerre volt tehető Kolozsvár lakóinak a száma, több mint a fele azonban magyar anyanyelvűnek vallotta magát. A változást a szocialista iparosítás hozta, amely a lakosságot felduzzasztotta, és a Monostori úti temető 1970-es megnyitásáig a házsongárdi sírkertbe temetkeztek. Az 1990-es évekre Kolozsvár lakosságának száma elérte a 350 ezret, de csak egynegyede volt magyar nemzetiségű, napjainkban pedig már csak 18 százaléka. Ebből eredően maholnap több lesz a román sír Házsongárdon, mint a magyar. A törvény pedig nem védi a nyughelyeket. Növekszik a megdőlt, kidőlt kövek száma, némelyik családi kripta állapota siralmas. A síremlékek büntetlenül leverhetők, a kövek bezúzhatók, átírhatók a nevek, lebonthatók a kerítések. A sírhelyek megváltása is egyre nehezebb. Ha nincs törvényes örökös, aki a megváltásért fizet, eladják őket. Ma már minden sírért harcolni kell. Egy-egy sírhely átírása hetekig tartó utánjárást igényel, és gyakran a törvényszéki tárgyalás sem segít. Láthatóan fogynak a magyar feliratú nyughelyek. Megesik, hogy halottak napján idegen hantot fedeznek fel a régi sírkövek előtt az emlékezők.
Kolozsvár magyarságának egyik nagy fájdalma volt és maradt a házsongárdi sírkert helyzete. Közéleti személyiségek – többek között Balogh Edgár – próbáltak elfogadtatni egy műemléklistát, de eredmény nélkül jártak. 1989 után csak annyit sikerült elérni, hogy kibővítették a megváltások rokoni körét, és lehetőséget adtak külföldieknek is a bérlet felújítására. 1990-ben a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság mintegy ötszáz sír jegyzékét nyújtotta be a hatóságoknak, hogy a védettségüket biztosítsák, érdemi döntés azonban azóta sincs. A magyar kulturális tárca a külüggyel közösen szorgalmazhatná a román kormánynál a sírok védettségének elfogadását. De érzik-e, hogy a ma embere a holnap múltja? Tudják-e, hogy holtak kormányozzák az élőket? Tudósok, püspökök, politikusok, professzorok, művészek, tanárok, írók, katonák, Kolozsvár neves polgárai vonulnak esőverte kabátban, rongyos köpenyben, boldogtalan szívvel a város főutcáján, és a zord idők megváltoztatására várnak. A magyarságnak egyre inkább szüksége lenne arra, hogy visszanézzen a csillagaira.
A jelenlegi szomorú helyzetben azonban mégis van valami, ami megdobogtatja a szíveket. Egy régi ötlet látszik megvalósulni az év második felében. Györkei Jenő történész és Sághy Gyula filmrendező Házsongárdi rekviem címmel reprezentatív fotóalbumot állítanak össze a nevezetes sírkertről, hogy megőrizzék az utókor számára a művelődéstörténet eme több évszázados tükrét. Könyvükben mintegy százötven műemlék sír színes fotója kap majd helyet, a legkiemelkedőbb és legismertebb elhunytakról pedig életrajzot, érdekes emlékeket idéznek fel. Elmondják azt a sok örömet, bút és tragédiát, amelyet ez a sírkert befed. Bemutatják a házsongárdi temetőhely honvédsírjait is, egyebek mellett az 1848–49-es szabadságharc hőseinek nyughelyeit, valamint az első és második világháborúban elesett magyar katonák sírhantjait.
A fotóalbum a Recski Szövetség, valamint a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézete és Múzeuma közös kiadványaként lát majd napvilágot. Megjelenését a Honvédelmi Minisztérium, a Magyar Tudományos Akadémia és több közalapítvány támogatja.
Elmaradhatatlan kérdés a sírok ápolása. Ennek a munkának a lelke, mozgatója Tőkés László húga, Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet Kolozsváron élő tanárnő, aki diákokkal járja a temetőkertet, pucolják, tisztítják a sírokat, amennyire az erejükből, az idejükből és az erre a célra létesített alapítvány pénzéből telik. Ők már tudják: az emberiség nagyobb részének sajátja, hogy panaszkodik a saját korára, morog a hatalom birtokosaira, sajnálja a múltat és túlzott reményeket fűz a jövendőhöz. Ők semmi mást nem csinálnak, csak teszik a dolgukat.
„A temető érzékeny – írja Kosztolányi Dezső. – Mélyebben, elevenebben él, mint bármi. Ha letépem egy virágát, összeborzong és feljajdul. A suttogás, ami a mezőn meg se hallik, kiáltássá dagad. Ezer és ezer hajszálgyökér bogozódik minden tárgy köré, életek legombolyodott fonalai, vágyak és letört akaratok, melyek még kinyúlnak a sírból és követelik jogaikat.”
Ez nincs benne semmilyen alkotmányban. És a lelkiismeret kérdésében nem érvényes a többségi álláspont.
origo.hu
Csak a legokosabbak érnek el 7 pontot ebben a vegyes műveltségi kvízben
