Hiánycikk az egyenes beszéd

Ma már egészen megbízhatóan tudják modellezni a környezetvédelmi szakemberek az egyes szennyeződések hatásait. Ha sikerül beazonosítani a forrást és a környezetbe került káros anyag mennyiségét, szinte percre pontosan meg tudják mondani, mikor, hogyan és hol tetőzik a szennyeződés, mennyi idő alatt cseng le, és azt is jó esélylyel ki tudják számolni, hogy évek múltán milyen betegségek szaporodnak meg a környéken. A felmérések szerint – annak ellenére, hogy a magyar főváros még az úgynevezett „zöld sávban” van, tehát nem kritikus a levegő szennyeződése – Budapesten évente több mint ezer ember halálában felelős a jelentős környezeti terhelés, egész konkrétan a légszennyezés. Bár a rendszerváltozást követő gazdasági átalakulás következtében csökkent az ipari tevékenységből származó károsanyag-kibocsátás, a drasztikusan megszaporodó közúti járműforgalom gyorsan bepótolta a „hiányt”. Egyenes összefüggés van a gépjárművek számának növekedése és a légúti panaszok szaporodása közt – a dugókban feleslegesen elpuffogtatott benzin füstjének jelentős része a városlakók tüdejében landol. Ennek ellenére a főváros évente alig néhány százezer forinttal támogatja a környezetvédőket (!) – arról nincs adat, mennyibe kerül a környezetszennyezés miatt megbetegedett emberek gyógyítása.
A vegyi szennyezés következményeit tehát már tudjuk – még ha keveset is teszünk ellene. Ám a szellemi környezetszennyezés tényéről, módszereiről és hatásairól kevés szó esik. Vajon mi az oka a szemérmes hallgatásnak? Ez a fajta terhelés vajon kevéssé károsabb a benzingőznél? Egy nép testi-lelki egészségére nincs hatással, ha a „merjünk kicsit lenni” ideológiájával etetik, infantilis tévéműsorokkal butítják, és elhallgatják előlük a tényeket? Megpróbálta már kiszámolni valaki, hányan lettek kedélybetegek, depressziósak, alkoholisták, netán öngyilkosok egy „tiszta eszme”, a kommunizmus hatalomra jutásakor? És vajon mi volt az eredménye nemzetstratégiai szempontból a Bokros-csomagnak? És mi lett volna a státustörvénynek? Vagy netán milyen hatást vált ki a szárba szökkenő, majd kettétört remény, ha megszüntetik a magyarigazolvánnyal járó kedvezményeket?
Maradjunk most csak a lelki kútmérgezésnél, a „szóval verés” következményeinél! A Magyar Hírlapban néhány hete az egyik megmondóemberrel, Kopátsy Sándorral készült interjú a népi-urbánus ellentétről. A baloldali-liberális médiában ajnározott közgazdász nem kertelt, szerinte „a magyar társadalom következetes megújításának hívei 1945 után is kisebbségben voltak. Ez nemcsak az ’56-os forradalom első tíz napja után derült ki, hanem ezt bizonyította Antall és Orbán választási győzelme is.” A kijelentés után nem szakadt le az ég, de ami fontosabb, a riporter sem kérdezett vissza, hogyan is gondolja ezt a riportalany. Kopátsy szerint a magyar felemelkedés kizárólagos záloga az a párt, vagyis az MSZP, amelynek szellemi-gazdasági elődje gyakorlatilag kiiktatta az országot az európai vérkeringésből, és hitelpolitikája révén mindent megtett annak érdekében, hogy az utánuk következők is hosszú évtizedekig ne tudjanak szabadulni az adósság béklyóitól. Mi ez, ha nem szellemi kútmérgezés: a változást akarókat állítani be a legnagyobb kerékkötőknek, miközben széles ecsetvonásokkal festik a rútot széppé. Mert „ma sem illik kimondani, de a szovjetek nyomása nélkül nem tudtuk volna megteremteni a magyar társadalmi modernizációt”.
Aki azt hinné, hogy a lélek és az értelem immunisabb a testnél, nagyot téved. A szívós következetességgel véghezvitt szellemi környezetszennyeződésnek immár nemcsak a trianoni határokon belül, hanem a tágabb hazában is megvannak a következményei. Mert milyen más magyarázat adható arra a tényre, hogy a felvidéki magyar politikusok egy esztendeje – nem is tagadott irányváltásként – immár nem használják kijelentéseikben a „Felvidék” kifejezést. Ha például választóikról beszélnek, maradnak a „szlovákiai magyarságnál”. Vagy minek köszönhető az a tapsvihar, amellyel az RMDSZ február végi kongresszusán a román miniszterelnököt fogadták az erdélyi (bocsánat, romániai) magyar delegátusok, akiket annyira elbódított egy gesztus és egy ígéret, hogy nem figyeltek a lényegre. Nastase ugyanis zseniálisan felépített beszédében azt ígérte, hogy „megvizsgálják a romániai magyar állami egyetem létrehozásának lehetőségét” (ígéret, konkrétum nélkül, hiszen a lehetőség megvizsgálása korántsem jelent egyetemindítást), aztán kategorikusan kijelentette, hogy semmiféle autonómiáról nem lehet szó (lényegi mondanivaló, amely az RMDSZ alapcélkitűzését lehetetleníti el), majd magyarul jó munkát kívánt a küldötteknek (gesztus).
Vagy itt az Illyés Közalapítvány ügye. A költségvetés által finanszírozott intézmény köldökzsinór az anyaország és a határon túli magyarok közt – a magyar adóforintok nélkül nemcsak magyar táborok, kulturális és egyházi rendezvények maradnának el a Kárpát-medencében, hanem bezárna jó néhány iskola, könyvtár, színház és egyéb közintézmény. Az évente megpályázandó támogatás ugyanis alapfeladatokat lát el, nélküle megállna az élet. Az új kormánynak ez nem volt fontos, ők csak a kádercserére fókuszáltak, beleszaladva nyilvánvaló törvénysértésekbe is. A bíróságon azonban elakadt a dolog, s a bumfordiság következményeként nemhogy hamarabb, hanem a menetrend szerinti váltáshoz képes is fél évvel később lett új kuratóriuma a testületnek. Így csak áprilisban tudják kiírni az új pályázatokat, amikor már utalni kellene a támogatást a nyári rendezvényekhez. Az elmaradt szellemi-közösségi hasznon miatt kit terhel felelősség? Vagy éppen a károkozás volt a cél? A határon túli magyarok oktatási ügyeivel foglalkozó másik közalapítványnál, az Apáczainál sikerült döccenő nélkül megoldani az átmenetet: Magyar Bálint nem akart elefánt lenni a porcelánboltban, mint a másik kormánytag, Szabó Vilmos, a Miniszterelnöki Hivatal kisebbségi ügyekért felelős politikai államtitkára. A ködösítés azonban korántsem ért véget: az új kuratórium alakuló ülésén elmondták, hogy három alkuratóriumot cserélnek le: Horvátországban és Kárpátalján azzal az indokkal, hogy „nagyobb szerepet kapjanak benne a civil szervezetek és az egyházak”, Erdélyben pedig gyakorlatilag példátlan módon megerősítették a politika, vagyis az RMDSZ kontrollját, elfogadva a politikusok által jelölt kurátorokat. De vajon lesznek-e valaha olyan címek a Népszabadságban, hogy „Markó Béla sok milliárdot kapott”? Tőkés Lászlóról már jelent meg ilyen cím, bölcsen elfeledve, hogy a támogatást nem ő és családja, hanem a Partiumi Egyetem, a reformátusok világtalálkozója és egyéb rendezvények kapták.
Kinek az érdeke a zavar? Jó az nekünk, ha a fehérről kiderül, hogy fekete, aztán az is, hogy mégiscsak fehér, netán szürke, vagy időközben „kapott egy vajszínű árnyalatot”? Miért hiánycikk manapság az egyenes beszéd? És hova lettek a kényelmetlenül könyörtelen kérdések, amelyeket konok következetességgel tettek fel naponta a mindenható médiaguruk, ha éppen konzervatív kormány volt hatalmon?
Amióta az MSZP kormányoz, az a legfontosabb kérdés, tudunk-e majd cukrászdát nyitni Bécsben.