Csupán első látásra háromszereplős az észak-iraki helyzet – az amerikai hadsereg, a törökök és a kurdok mellett számtalan kisebb etnikai-vallási csoport, politikai tömörülés szeretné érvényesíteni akaratát. A térségben kétségkívül a kurd lakosság érdekeit kell kiemelten kezelnie a Fehér Háznak, ha ugyanis az észak-iraki autonómiát veszély fenyegeti, a megtámadott közösség reakciói kiszámíthatatlanok. Törökországban mintegy 12 millió kurd él, Ankarának aligha állhat érdekében, hogy a világ legnagyobb hazátlan nemzete – politikai értelemben – egységbe kovácsolódjon.
Az egyébként is bonyolult helyzetet alaposan összekuszálta az amerikai–török háttér-megállapodás, amelynek részletei nem ismeretesek. Egyelőre még azt sem tudni biztosan, egyáltalán átlépték-e török katonák a kurd autonómia határát. Felettébb rejtélyes, hogy Ankara milyen politikai igényeket támasztott, s azokból Washington mennyit teljesít. A legvalószínűbb forgatókönyv szerint az amerikaiak megfékezik a kurd szeparatizmus tovaterjedését, de az észak-iraki kurd autonómiát meghagyják. Ha így tesznek, még mindig a legkisebb rosszat választják, hiszen – bár a térség politikai instabilitása változatlan marad – sem a törököket, sem a kurdokat nem idegenítik el stratégiai céljaiktól. Másképp vetődik fel a kérdés, amennyiben engednek Ankara középhatalmi ambícióinak, és az észak-iraki területen huzamosabb ideig megtűrik a török katonai jelenlétet. Törökországot nemcsak a kurd nemzeti mozgalom letörése, saját keleti területeinek védelmezése, hanem a Moszul környéki gazdag olajmező is vonzza. Erre a területre azonban minden itt élő nemzet és népcsoport igényt tart, jazidik, türkök, szunniták és síiták egyaránt részesülni szeretnének a gazdasági áldásokból. A jelenlegi helyzetben kényszer- és látszatszövetségek köttettek, egyáltalán nem biztos, hogy az iraki háború befejeztével az ősi gyűlölet nem tör a felszínre. Jó példa erre az észak-iraki kurdok két – egymással rivalizáló – vezetője, Dzsalal Talabani és Maszud Barzani, akik tavaly decemberben történelmi békét kötöttek, de akik könnyen egymás ellen fordulhatnak, ha valódi politikai és gazdasági tétje lesz annak, hogy ki az úr a kurd autonóm területen.
Bármit tesz az Egyesült Államok, hosszú távon veszíteni fog Észak-Irakban. Ha a törökök hatalmi ambícióit egyengeti, hosszasan elhúzódó, véres és elkeseredett kurd népfelkelés veszélyezteti majd térségbeli pozícióit. Az amerikai propaganda másról sem szól, mint arról, hogy az iraki háború utáni új közel-keleti rend alapja a tartós béke, a lerombolt ország újjáépítése. Márpedig ha a kurdok a fegyveres harc mellett döntenek, az amerikaiak keresztet vethetnek a biztonságos környezetben kitermelt kőolaj-monopóliumról szőtt álmaiknak. Egy kurd népfelkelés – már csak a terepviszonyok és a gerillaharc természete folytán is – alapvetően akadályozná az amerikai terveket, a térség népeiben pedig ébren tartaná az amerikai betolakodók elleni harc vágyát. Amennyiben az Egyesült Államok elhatárolódik a törökök területszerző politikájától, számukra megnyugtató geopolitikai megoldásként, néhány évtized múlva – törökországi részei nélkül! – megalakulhat a húszmillió embernek otthont adó, önálló Kurdisztán. Ez utóbbi lehetőség azonban nem reális, tekintve, hogy ehhez az amerikaiaknak Iránt és Szíriát is vissza kellene bombázniuk a tizenötödik századba. A Bush-doktrína szándékait tekintve azonban azt kell mondanunk, bármi lehetséges. Hiszen a washingtoni „héják” már megnevezték következő áldozataikat, a harc aligha ér véget az Eufrátesznél.
origo.hu
Kiderült, ki lesz Gyurcsány Ferenc utódja
