Könyvesház

Mesterművek
Az itáliai reneszánsz legnagyobbjai

Fehér Béla
Akadnak csodák, semmiből érkező tünemények, ha nem is gyakran. Ilyen csoda volt Giotto di Bondone (1266 k. – 1337) eljövetele, aki radikálisan megújította a képzőművészetet, mégpedig úgy, hogy semmiféle előzménye nem volt a keresztény korban. Ráadásul ezt a zsenit már gyermekkorában felfedezte Cenni di Pepo, közismert nevén Cimabue, a nagy hírű és elismert firenzei festő, aki megpróbált szakítani a bizánci stílusú festészettel, vagyis kísérleteket tett a természethű ábrázolásra, amelyet aztán a reneszánsz forradalmasított és vitt tökélyre. Aztán egy másik csoda, az időbeli egybeesés csodája a XV. század második feléből: a Pollaiuolo testvérek és Verrocchio firenzei műhelyéből kikerül két tanítvány, bizonyos Sandro Botticelli és Leonardo da Vinci. Ráadásul néhány esztendővel később, 1504-ben Leonardo és egy másik óriás, az örökké rosszkedvű Michelangelo Buonarrotti egymással szemközt dolgozott a Palazzo Vecchióban, miközben a városban inaskodott Raffaello, aki ugyan mindössze harminchét évet élt, de olyan képeket hagyott ránk, mint a Krisztus sírba tétele, és olyan freskókat, mint az Athéni iskola vagy a Parnasszus.
Firenze akkoriban egy új Athén volt – állapította meg Voltaire, s hozzátette, hogy a tehetséget s vele a nagyra törő vállalkozási kedvet a gazdagság és a szabadság hívta életre. Könyvtárnyi irodalom foglalkozik azzal, hogy az Itáliában felragyogó fény miként sugározta be egész Európát, s ma már pontosan látjuk, hogy a reneszánsz nemcsak művészettörténeti fogalom, hanem sokkal több annál: a polgári társadalom kialakulásának első szakasza. A reneszánsz sok mindent megtanított az emberiségnek. Elhozta az arányok tiszteletét, kifejlesztette a perspektívát, s légies könnyedséggel fogalmazta meg a természet lényegét. Nem hiszem, hogy az átlagos műveltségű emberek többségének a mázas terrakottával dolgozó Luca della Robbia, a kolostorlakó Fra Angelico, a „hibátlan festő”, Andrea del Sarto vagy éppen a háza padlására visszahúzódó Pontormo neve sokat mond, de nélkülük nem érthető az itáliai reneszánsz nagyszerűsége.
Cristina Acidini Luchinat (a bevezető szerzője) és Elena Capretti (aki a képekhez fűzött rövid magyarázó szöveget írta) arra vállalkozott, hogy azokat a mestereket és műveket mutassa be, amelyek nélkül az európai művészetek története bizonyára másként alakult volna. Tekintetüket a legnagyobb mesterek galaxisára vetik. „Válogatásunk eredménye az itáliai művészet erőteljes és tömör víziója, amely bizonyos különleges értékekre helyezi a hangsúlyt” – írják a Corvina pazar kiállítású, csodálatos képanyagot felvonultató könyvében, amelynek egyik újszerűsége, hogy a művek kinagyított részleteivel segíti a lényeg megértését.
(Elena Capretti: Az itáliai művészet nagy mesterei. Corvina Kiadó, Budapest, 2002. Ára: 12 000 forint)

Tudnivalók csata előtt
Háborús kézikönyvek
Margittai Gábor

Semmi nem tudta úgy fölgyújtani kölyökkori történelmi képzeletemet, mint John Keegan elemzése a waterlooi csatáról. A brit hadtörténésztől mi sem áll távolabb, mint a piperkőc és puhány értekezői modor: a háborúba vetett ember harci diadalát és nyomorát egyszerre hozza kínzó közelségbe. Amikor csatákról ír, orrunkban érezhetjük a letaposott búzakalászok és a puskapor egymásba vegyülő szagát, dobhártyánkat tépi a hangorkán, mely sebesült lovak és haldokló katonák, rohamozó lövészszázadok és szakadatlan ágyútűz fülsiketítő zajából áll össze, szemünket csípi a fojtogató füst, amely mindig átláthatatlanná tette a csata állását. Részletesen mutatja be a hősiesség és az állati kegyetlenség mozzanatait: hogy mekkora mészárlást tudtak véghezvinni a vértesek, miközben átszáguldottak a közelharcra alkalmatlan tüzérek sorain; és hogy mit jelentett az ellenség iránt is táplált bajtársiasság és harcosi becsület, mely olykor megakadályozta, hogy hátat fordító, sebesülteket menekítő, túlságosan fiatal vagy éppen karját-lábát vesztett katonát támadás érjen.
John Keegan A hadviselés története című nagy ívű munkájában most sem hagyományos hadtörténeti öszszefoglalót kínál. A könyv valójában ragyogó logikájú, a hadviselés teljes történelmi tapasztalatából merítő pacifista és humanista vitairat. Mert ha a szerző csupán azt mutatná be, hogyan forrott ki a nyugati, „szemtől szembe” harcmodor az antik görög poliszok mindhalálig folytatott, elképzelhetetlenül kegyetlen falanxharcából; hogy a keresztes lovagság páncélos lovasrohamaiban ideológiai támaszt kapjon az iszlámtól, a szent háború Nyugaton minden vérontást szentesítő spirituális elvét; s hogy végül mindez véres lendületet vegyen kultúránk technicista mentalitásától, nos, mindennek felvázolásával még nem lépné túl a puszta hadtörténelem kereteit. De Keegan vitatkozik, méghozzá egy rég halott porosz katonatiszttel, a nagy Clausewitzzal, aki nem átallotta kimondani: a háború a politika folytatása, csak, mint tudjuk, más eszközökkel.
A könyv szikrázó, letehetetlen, vérpezsdítő anti-Clausewitz. Az emberiség hadjáratainak teljes áttekintésével és elmélyült kulturális elemzésével Keegan azt bizonyítja, hogy ha elfogadjuk a porosz stratéga tételét az abszolút háborúról, akkor korlátlan, társadalmilag is jóváhagyott, teljes pusztuláshoz vezető háborúskodásnak engedünk teret. Ezt tették a világháborúk tábornokai, akik abszolút háborúvá terjesztették a korábban kizárólag professzionális katonasággal, meghatározott helyen és feltételekkel vívott, erkölcsileg is mederben tartott csatákat, s ezt tette mindenekelőtt Hitler, aki a szerző szerint a világtörténelem legveszedelmesebb hadúra volt. Ők nem fogadták el, hogy a háború nem elkerülhetetlen fátuma az emberiségnek; de mohón követték Clausewitz filozófiáját, mely Keegan szerint valójában az európai kultúra elpusztításának a receptje.

B. H. Liddell Hart, a múlt század egyik legjelentősebb brit katonai gondolkodója sem kerülheti meg Clausewitzet. De ellenszenve jóval visszafogottabb, és Hart egyszer sem emelkedik el a katonai horizonttól: a lehető leghatékonyabb hadviselés fortélyai, elméleti konzekvenciái érdeklik. A hidegháború alatt írt stratégiai alapművében történetesen azon doktrínájáért támadja porosz elődjét, hogy a győzelem kulcsa a végső leheletig folytatott csata: a lehető legnagyobb erőkkel végrehajtott, legnagyobb szabású, szemtől szemben vívott offenzíva. És azért is, amiért Keegan: ha a politikát és stratégiát, a kormányt és hadvezetést nem különböztetjük meg élesen, egyenes út vezet a katonai diktatúrához vagy a politikusok hasonlóan veszedelmes harcászati dilettantizmusához.
Liddell Harttól sokat lehet tanulni. Túl sokat ahhoz, hogy erődemonstráló nagyhatalmak tábornokai akár egy pillanatra is komolyan vegyék könyvét. Mert Hart kulcsszavai a józanság, a mérlegelés, az erőkkel, emberekkel, eszközökkel való takarékosság, a mozgékonyság és a meglepetés. Mondatai nem fulladnak szemforgató pacifizmusba, de nem a megsemmisítés, hanem a megbénítás és lefegyverzés alapelvét hangsúlyozza. Megátalkodottan hirdeti, hogy minden katonai tervezés legfőbb célja a harcokat a lehető legkisebb mértékűre szorítani. Nem tősgyökeres európai gondolat ez. Keegan a nomád sztyeppi könnyűlovasságnál fedezi fel ennek az „üss és fuss” vagy „csapd be, vezesd félre, és lepd meg!” műveletnek az eredetét. Műve ezért ugyanolyan antimű, mint a Keegané: a korlátlan erő apologétáival, az ortodox vezérkari nézetekkel vitatkozik.
Liddell Hart stratégiáját egyetlen rögeszmére alapozza: a frontális támadás, a közvetlen megközelítés általában nem hoz döntő eredményt. A leggazdaságosabb és legígéretesebb stratégiai forma ugyanis a közvetett megközelítés, vagyis a kerülő utakon, az ellenség fizikai és lélektani egyensúlyát végzetesen megingató, a másik felet bizonytalanságba és csapdahelyzetbe taszító, ötödik hadoszlopot igénybe vevő hadicselek nagyszabású technikája. Hart tétele igazolásához tanúskodni hívja a teljes hadtörténetet, akárcsak Keegan: a legjelentősebb hadmozdulatok, a stratégiatörténeti fordulópontot jelentő csaták alapos elemzését adja a görög háborúktól Hitler bukásáig. A kedvence inkább a thébai Epameinóndasz, mint Nagy Sándor, inkább Hannibál, mint Caesar, Marlborough, mint Napóleon.

Korántsem véletlen, hogy Hart könyvének mottóözönében a kínai Szun Ce szerepel a legtöbbet. Sem Keegan, sem Hart, sem Szun Ce műve nem való pusztán katonakezekbe. Ha e könyvek stratégiai szakkifejezéseit és helyzetelemzéseit képletesen értelmezzük, kitűnő tankönyvet kapunk harciasabb konfliktusaink, legkínzóbb dilemmáink hatékony megoldásához, vetélytársaink, üldözőink ravasz elsöpréséhez. Kézikönyvet a győzelemhez – a lehető legkevesebb vér és erőszak árán. Szun Cét csaknem két és fél ezer év választja el a két brit katonai bölcselőtől. Gondolatilag szinte semmi se. Hart közvetett megközelítésében ott lüktet Szun Ce ázsiai mértékelve és körmönfontsága, amelyet a keletre látogató inváziós nyugati seregek saját bőrükön tapasztaltak meg a gerillákkal folytatott reménytelen küzdelmekben. Mert Szun Ce azt mondja: „Valamennyi hadviselés a félrevezetésen alapszik. (…) Nem a legkiválóbb erény minden csatában harcolni és győzni; a legmagasabb szintű kiválóság az ellenség ellenállásának harc nélkül való megtörésében rejlik. (…) Amikor bekerítesz egy hadsereget, hagyj egy kijáratot szabadon. Ne szorongasd meg túl keményen a kétségbeesett ellenséget.”
Keresve sem találni ennél aktuálisabb két és fél ezer éves mondatokat.
(John Keegan: A hadviselés története. Ford.: Bart István. Corvina Kiadó, Budapest, 2002. Ára: 3500 forint. B. H. Liddell Hart: Stratégia. Ford.: Soproni András. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2002. Ára: 2800 forint. Szun Ce: A hadviselés tudománya. Ford.: Édes Bálint. Göncöl Kiadó, Budapest, 2002. Ára: 1290 forint)

Pepita füzetek titka
Csinszka önéletírása
Farkas Adrienne
Vajon miért izgat nyolcvan éve mindenkit, hogy boldog volt-e Csinszka? Boncza Berta rajongva szeretett barátja, Bárczy István budapesti polgármester kérésére fogott emlékiratai megírásához a harmincas évek közepén. Ezt az önéletírást a Csinszka–Ady levelezéssel, Csinszka-versekkel és előadások szövegével együtt tizenkét darab pepita füzet őrzi a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában. 1976-ban a Magyar Nemzet folytatásokban közölt részleteket belőle, de teljes egészében most jelenik meg először, B. Lukács Júlia szerkesztésében. Az Életem könyve címet még Boncza Berta adta a füzeteknek, amelyekben gyermekkorát, családja történetét, illetve Adyval való levelezésének körülményeit írja le, de megismerkedésük történetéig nem jut el. Érthetetlen, hogy a szerkesztők a most megjelent könyvben miért nem közlik Boncza Berta Házasságom történetéhez című írását, amely vázlat formában maradt fenn ugyan, de Csinszka megérdemelte volna, hogy a történetet ne csak Benedek István tanulmányából ismerjük meg.
A különben remekbe szabott tanulmány áttekinti Boncza Berta életének és házasságainak történetét, és más visszaemlékezők nézőpontját is megismerjük. Csupán az zavaró, hogy Benedek István több helyütt lekezelően ír „Bertukáról”, érezhetően nem kedveli, ami az adott kor szemléletét híven tükrözi ugyan, de az előzményeket olvasva, illetve mai szemmel nézve – finoman szólva – elfogult álláspont.
Benedek sokszor felrója, hogy Csinszka leveleiben és önjellemzése során a szecessziós ömlengés egészen rettenetes példáit vonultatja fel. Igaz, ha levelezni kellett, Ady sem volt Mikes Kelemen. Ám memoárjaiban Csinszka lenyűgözően ír, a legnagyobb novellisták teremtőerejével, noha többször is kiköti: „Nő vagyok – nem író. Asszony.” Azt is hozzáteszi: „Értelmes és gyermektelen.”
Amikor az ember a Bonczákról olvas, folyton az jár a fejében: vajon a Teremtő nemzedékeken keresztül azért játszotta-e a legképtelenebb drámákat ezekkel az erdélyi protestáns urakkal és ógörög keménységű asszonyokkal, hogy egy zseni tüzének utolsó fellobbantására megteremtsen egy kislányt? Akinek születésekor meghal az anyja, és akinek apja és nagyanyja a felsíró csecsemő fölött egy életre meggyűlöli egymást? Ezt szolgálták volna a gyermekkor díszletei: a különös ősök, a dúsgazdag, hűvös, Jókai-szerű apa, a csucsai varázskastély, amelyet a kultikusan imádott halott anya kapott Boncza Miklóstól szerelmi ajándékul? A nyakas székely nagymama, a bolondos nagynéni, a büszke kalotaszegi nép, bolondos szász pesztonkák és román béresek „és íze, hangja, üdesége (…) annak, amit akkoriban Erdélynek ismertünk, és a magunkénak hittünk”? Miért éppen ez a kislány lett az öreg, beteg költő felesége, hiszen Ady annyi nővel levelezett? Miért kellett ennek a húszéves lánynak Ady Endre szifilisztől megrogyottan, dührohamokkal, tele gyógyszerekkel, olyan részegesen, hogy még első csucsai látogatása alkalmával is elaludt a vonaton, és csak Bánffyhunyadon ébredt fel? „Ady beteg, s én úgy fogom szeretni, ahogy egy szentet illik” – mondta ez a fiatal lány. Aki róluk olvas, hinni fog a végzetben.
(Csinszka: Életem könyve. Magyar Könyvklub, Budapest, 2002. Ára: 2190 forint)