Mit üzen a párt?

Nehéz elképzelni fontosabb belpolitikai eseményt a kormány vezető pártjának tisztújító kongresszusánál. Joggal feltételezhetjük, hogy az ott elhangzottakból, a döntésekből, a tanácskozás hangulatából nagyjából kikövetkeztethető, milyen irányt vesz a kormányzati politika a következő hónapokban, mire számíthatnak a közeljövőben a gazdaság szereplői, a társadalom különféle csoportjai. Az MSZP hét végi kongresszusa nem ilyen tanácskozás volt; azon felül, hogy a párt deklarálta megújulási szándékát (ehhez munkacsoportokat hozott létre és határidőket szabott nekik), nem fogalmazott meg markáns üzenetet a magyar társadalom párton kívüli része számára.
Két választási sikerrel a hátuk mögött a vezető pozíció birtokában a szocialisták magabiztosságot, nyugalmat sugárzó összejövetelt is tarthattak volna. A fotósoknak, tévékameráknak szánt mosolygós állóképek, a kampányból ismert Ron Werber-i díszletek azonban nem rejtették el a gondok barázdálta arcokat, az olykor-olykor személyeskedésig fajuló szócsatákat. Ezúttal a Fidesz-gyűlölet is takaréklángon lobogott – legalábbis az elmúlt évek hasonló rendezvényeihez képest –, bár erre kitapinthatóan most is megvolt a lelki igény. Mintha a kormányrúd megkaparintása, a jóval több mint kormányváltás kíméletlen végigvitele után elfogyott volna a muníció, és a vezető kormányerő nem tudná, mit is kezdjen az ölébe pottyant hatalommal. Szinte alig esett szó a párton kívüli világot is érintő legfontosabb kérdésekről (EU-csatlakozás, iraki háború, a magyar gazdaság megtorpanása), vagy ha igen, akkor be kellett érnünk a korábban hallott általánosságokkal, unalomig ismert közhelyekkel. A felszólalások nagyobb része teljes ideológiai zűrzavart tükrözött: a határozott baloldali karakter megjelenítésének igényével szemben a bibliai hasonlattal is élő Medgyessy Péter az ellentmondásokat a köztársasági eszme hangsúlyozásával próbálta feloldani, ám annak definíciójával ismét adós maradt.
Nem kizárt, hogy a mostani kongresszussal véget ér az MSZP-nek a Medgyessy miniszterelnök-jelöltté választásával kezdődött korszaka, amelyet az érdekcsoportok által szabdalt párt belső konfliktusainak elfojtása jellemzett. A személyi döntéseket előkészítő háttéralkuk, az 1998-as választási vereség bűnbakjának kikiáltott, az akkori kampányt vezető Szekeres Imre visszatérése vagy a Kovács Lászlóval korábban szembehelyezkedő Jánosi György megbuktatásának kísérlete azt jelzik, hogy a kulisszák mögött elszánt küzdelem folyik, amely a másfél év múlva esedékes, a nagy megújulásról döntő kongresszus közeledtével várhatóan csak erősödni fog. 2004 őszéig dől el, hogy kik uralják a Kovács László utáni (?) MSZP-t; sokak számára tényleg ez a harc lesz a végső.
Szombaton Horn Gyula felszólalása világított rá a legélesebben arra a problémára, hogy a pártvezetés és a kormány viszonya korántsem harmonikus. A volt pártelnök-kormányfő egyenesen siralomháznak nevezte a Köztársaság téri pártközpontot (az MSZP vezetőit lekötik a kormányzati feladatok), de konkrétumok emítése nélkül arra is utalt, hogy a kormány tevékenységét túlzott mértékben befolyásolják egyes pénzügyi csoportok. Ha másból nem, ebből mindenki megérthette, hogy a Medgyessy köré szerveződő csapat és a Kovács-féle – előző – pártvezetés két külön hatalmi centrum.
Rövidesen kiderül, hogy melyik javára billen el a mérleg a mostani döntésekkel.