Támogatás Európa „lágy alfeléből”

Nem úgy végződik Európában ez a hét, mint ahogy kezdődött, a politikai érdeklődés súlypontjai jelentősen megváltoztak. Hétfőn és kedden még a konvent plenáris ülésére, az új Európa számára adandó új alkotmány részleteire figyeltünk, a háború kitörése – bár számítani lehetett rá – mégis sok kérdést más megvilágításba helyezett.
Igaz, tegnap, többhetes keserű vita után az unió vezetői végre egy közös deklarációban fejezték ki elkötelezettségüket Irak teljes és hatékony leszerelése mellett. Abban is megegyeztek, hogy 20 millió eurós humanitárius segítséget nyújtanak Iraknak, amelyet később egy újabb 100 millió követhet. Mindez azonban nem fedi el azt a mély ellentétet, amely az egyes országok politikai vezetése között az iraki háborúval, de tulajdonképpen az „új Amerikával” kapcsolatos viszony tekintetében fennáll. Ha egy Európa-térképen kiszínezzük az Amerika e háborúját támogató és ellenző országokat, érdekes következtetésre juthatunk. A támogatók – egy-két kivétellel – Európa „lágy alfeléből” és a volt szocialista blokkhoz tartozó országokból állnak, jól jelezve, hogy a politikai függetlenség elsősorban a gazdasági stabilitáson múlik.
A háború megkezdésekor az egyes országok politikai vezetői a korábban ismert álláspontjukat erősítették meg. Jacques Chirac „sajnálta, hogy az Egyesült Nemzetek jóváhagyása nélkül került sor a támadásra, és a francia nemzetgyűlés munkájának rövid megszakításával is ki akarta fejezni egységes nemtetszését. Gerhard Schröder kancellár szerint „rossz döntés született”. Ugyanakkor például Franco Frattini olasz külügyminiszter szerint „a diplomáciai csatornák kimerültek”, a spanyol miniszterelnök, José María Aznar kifejezte Spanyolország szolidaritását a „terrorizmus és a tömegpusztító fegyverek elleni küzdelemben”. Az angol külügyminiszter szerint „Irak maga tehet a háborúról, mert nem szerelte le magát”.
Furcsamód azonban a háború tekintetében csak az egyes országok vezetői között van ilyen ellentét, az európai közvélemény – legalábbis a kontinensen – túlnyomórészt háborúellenes.
Itt, Brüsszelben az „utca embere” egyértelműen, támogatja kormánya határozott álláspontját, amely még az amerikai gépek átrepülését sem engedi meg az ország felett. Mint az itteni néphangulat egyik képviselője, Marie-Paule Levéque, egy ingatlanok közvetítésével foglalkozó kisvállalkozó kifejtette, nem azért ellenzik a háborút, mert Szaddám Huszein túlságosan szimpatikus lenne számukra, hanem azért, mert ez a háború nyílt megsértése azoknak az elveknek, amelyek a második világháború óta meghatározók voltak a világ számára. Ha ma egy ország úgy dönthet, hogy az Egyesült Nemzetek felhatalmazása nélkül, saját megítélése alapján háborút indít, miért ne tehetné meg ezt más is ugyanilyen joggal? Lehet Szaddám egy aggresszor; és akik az ENSZ felhatalmazása nélkül megtámadják?
A „demokrácia”, a nyugati értékek nem exportálhatók úgy, mint mondjuk a Coca-Cola vagy a rágógumi, az irakiak dolga, hogy milyen módon kívánnak élni.
Mindenesetre ez a háború jó lecke Európának, hogy végiggondolja alárendelt, vagy legalább egyenrangú szerepet kíván-e játszani a világpolitikában. Azt is végig kellene gondolni, hogy az Európából Amerikába vándorló erőforrásokat (befektetések, szakemberek) nem lenne-e jobb itt felhasználni Európa erősítése érdekében.
Valéry Giscard d’Estaing egy évvel ezelőtt a konvent megnyitó ülésén azt mondta, hogy „a világ jobban érezné magát, ha számíthatna Európára, egy olyan Európára, amely egy nyelven beszél”. A világ most bizonyára nem érzi jól magát, de az kétségtelen, hogy a nagy hatalmú Európai Bizottság semmilyen egységesítési törekvése nem hozott olyan egységet, mint amilyen egységes ma az európai közvélemény e háború elítélésében.