Meglepő értesüléssel rukkolt elő a minap a Nyezaviszimaja Gazeta. A lap nem zárta ki az 1999-es koszovói eset megismétlődését, amikor egy orosz alakulat Bosznia felől a NATO-csapatok megérkezése előtt ellenőrzése alá vonta a pristinai repülőteret. Az orosz katonák Szíria felől érkeznének, ahol egy kisebb bázisa is van az orosz hadseregnek. E verziónál reálisabbnak értékelte a cikkíró azt a másik forgatókönyvet, hogy orosz csapatok Irak megszállásában vennének részt, amelyről Moszkva és Washington titokban már egyeztet is. A lap erre következtetett azokból az információkból, hogy a fekete-tengeri flotta több hadihajója készül az Indiai-óceánra, hogy aztán néhány száz tengerészgyalogos partra szálljon, amikor eljön a pillanat. A hír első hallásra meglehetősen blődnek tűnik, nem érdemes azonban rögtön legyinteni rá. Hiszen gondoljuk csak meg! Egy ideje már a Földközi-tenger keleti medencéjében horgonyoz a francia haditengerészet ékköve, a Charles de Gaulle repülőgép-hordozó, és Párizs jelképes, 15 fős vegyvédelmi alakulatot küld Kuvaitba, ahol egy német különleges egység is állomásozik. Amerika leghangosabb bírálói, a háborúellenes koalíciót vezető Franciaország és Németország ott sürgölődik tehát Irak körül, hogy aztán később e jelenlétükkel is nyomatékosítsák: ott akarnak lenni az erőviszonyok térségbeli újraosztásánál. Miért éppen Oroszország maradna ki a tülekedésből?
A tét óriási. Elemzők szerint a 12 évi szankció és a háború után az iraki újjáépítés teljes költsége meghaladhatja a 100 milliárd dollárt. A vízellátás például olyan rossz, hogy az iraki háztartások legtöbbjében gyakorlatilag szennyvíz folyik a csapokból. A hidak leszakadóban vannak, az utak burkolata darabokra tört, az áramellátás akadozik, az olajipari berendezések elavultak. Továbbá nincs kiépítve a mobiltelefon-rendszer és még sok más, nyugati normák szerint létszükségletnek számító szolgáltatás sem. De minderre fedezetet nyújt az a tény, hogy Szaúd-Arábia után Irak rendelkezik a világ második legnagyobb olajtartalékával. A hivatalos adatok szerint 115 milliárd barrelnyi, a nem hivatalos számítások szerint ennél 100 milliárd hordóval több „fekete aranyat” rejt a föld mélye. S ha mindehhez még hozzávesszük, hogy jelenleg naponta csupán 1,8 millió hordónyi, azaz a világ kőolajtermelésének három százaléka kerül innen piacra, akkor érzékelhetjük, hogy van mit felosztani. Az iraki nyersolajkészlet megszerzéséért a világ mintegy 40 óriáscége fut versenyt, élükön a déli mezőkkel határos Kuvaitban ugrásra készen álló Exxon Mobillal és Chevron Texacóval. A startnál jókora előnynyel indultak az orosz és a francia cégek, amelyek már az iraki készlet negyedére rendelkeznek koncesszióval. Mindez azonban mit sem számít Szaddám Huszein rendszerének megdöntése után, hiszen egy győztes háború alapvetően rendezi át az erőviszonyokat, elsősorban az amerikai és a brit vállalatok javára. A Londonban élő iraki emigráns ellenzék képviselői már ki is jelentették, hogy hatalomra kerülésük esetén felülvizsgálják a diktátor kormányzata által orosz és francia vállalatokkal megkötött szerződéseket.
A szakértők felmérték, hogy Oroszországnak milyen valós és potenciális veszteségei származnak az iraki válságból. Számításaik szerint az évtizedes embargó miatt legalább tízmilliárd dollártól esett el Moszkva, a közelmúltban elvi jelleggel aláírt orosz–iraki gazdasági együttműködési szerződés pedig 40–60 milliárd dolláros bevételt hozhatna tíz év alatt az orosz cégeknek. Az utóbbi hat évben Irak olajkivitelének 40 százaléka 14 különböző olajvállalaton keresztül bonyolódott, s ez még a legroszszabb évben is legalább 15 milliárd dollárt jelentett az érintettek számára. Az embargó éveiben a legtöbb hasznot az orosz cégek húzták az olajat élelmiszerért programból, amely során milliárdos értékű üzletek köttettek. Oroszország gabonát, fát, építőanyagokat, erőművekhez berendezéseket és nem utolsósorban személy- és tehergépkocsikat szállított. Nyugati megfigyelők szerint ráadásul Oroszország a hivatalosan bejelentett évi 190 millió dollárral szemben mintegy négymilliárd dollárnyi árut adott el az ENSZ-embargó alatt álló Iraknak, s a szakértők valószínűnek tartják, hogy a kereskedelem hadiipari termékekre is irányult. Az orosz vállalatoknak a becslések szerint összesen 30 milliárd dollár értékű üzleti szerződésük van Irakkal, köztük a Lukoil kőolajtársaságnak legalább 20 milliárd dollárnyi. A társaság ezért érthető módon tárgyalásokba is kezdett az amerikaiakkal a koncesszió háború utáni garantálásáról, ezt megneszelve azonban Irak felbontotta a szerződést. Az ország második legnagyobb, a számítások szerint az elkövetkező húsz évben mintegy 600 millió tonna olaj kitermelésével kecsegtető, ugyanakkor több tízmilliárdos beruházást igénylő lelőhelyére érvényes koncessziót névlegesen azért függesztették fel, mert Bagdad szerint a Lukoil nem tett eleget egy 3,7 milliárd dolláros szerződésben foglalt kötelezettségének, december közepéig nem indította be a fejlesztési munkákat a nyugat-kurnai mezőn; lényegében azonban egyértelmű, hogy nyomásgyakorlásról volt szó. Ezt bizonyítja, hogy ugyanakkor Irak számos új szerződést kezdeményezett orosz társaságokkal. Januárban Bagdad a Sztroitranszgazt vonta be az Irak nyugati, sivatagos területén folytatandó fejlesztésekbe, a Szojuznyeftegazzal pedig az ország déli részén lévő Rafidain – napi 200 ezer hordó olajat adó – olajmező fejlesztéséről kötött szerződést. A Tatnyeft szintén a nyugati sivatagban fejleszthet, és Irak tárgyalásokat kezdett a Zarubezsnyefttel is a Bin Umar-i olajmező kiaknázásáról. Ennek az olajmezőnek a kapacitása becslések szerint napi 400 ezer hordó. Oroszország még az iraki háború előtt igyekezett tovább erősíteni pozícióit, s új olajmező-kitermelési szerződéseket próbált kicsikarni Bagdadtól. Ezért lobbizott az utolsó pillanatokban a kiváló iraki kapcsolatokkal rendelkező Jevgenyij Primakov, s ezért utazott Bagdadba Igor Juszufov energiaügyi miniszter is. Irak olajügyi minisztere véglegesnek tekintette a Lukoil társasággal fenntartott szerződés felbontását, ugyanakkor 67 programot orosz cégekkel kíván megvalósítani, ebből tizenhetet az olajszektorban. Hosszú távú megállapodásban kívánják rögzíteni az együttműködést, és közlése szerint ez a „dollártízmilliárdokról szóló megállapodás a végső tárgyalási fázisában van”. Mindent azonban nem sikerült aláírni a háborúig. Így például az Irakban 35 éve jelen lévő Zarubezsnyeft a nyugat-kurnai mezőből és a körülötte lévő kisebb lelőhelyekből – Bin Umar, Madzsnun, KSZP–6 – szeretne kikanyarítani egy darabot. Veszélyben vannak azonban a már megkötött szerződések is, így az orosz cégek a nemzetközi jog paragrafusait is segítségül hívják ezek védelmében.
Az igazi vesztesek tehát a nagy orosz olajkonszernek lehetnek, mivel a hírek szerint egy új kormány az amerikai, a brit s talán a francia olajcégeket részesítené előnyben a kitermeléseknél, megszenvedheti azonban a váltást több ágazat is. Így például az autóipar. Irak a hazai piacon is pozíciókat vesztő orosz járműipar egyik utolsó megrendelője. A GAZ ebben az évben ötezer Volga–3110-est szállított volna Bagdadnak, ahol különösen a taxisok körében népszerűek a „szovjet limuzinok”. Pórul járhat a Kamaz is, amely tavaly két és fél ezer teherautót exportált erre a piacra. Kérdés, hogy a háború után is szükség lesz-e minderre, avagy Buickok, Fordok váltják fel őket. Nagy lehetőségeket szalaszthatnak el az acélgyártók, valamint az Irak infrastruktúrájának fejlesztésére számító telekommunikációs és építőipari társaságok is. Jellemző az érdekeltségek nagyságára, hogy Irakban a háborúig mintegy ezer orosz állampolgár dolgozott. A cégek leginkább a helyismeretükben bíznak, s abban, hogy az orosz technológia üzemben tartásáig egy részükre – legalábbis átmenetileg – még szükség lesz. Az viszont biztos, hogy a politikai kapcsolatokra ezután nem nagyon építhetnek. Optimisták ellenben a búzaexportőrök, akik számára az egyik legnagyobb piac a közel-keleti, s akik a biztosítások, a szállítás költségeinek csökkenésére számítanak.
A katonai-ipari komplexum is aggódik a jövő miatt. Oroszország 1958 és 1990 között több mint harmincmilliárd dollár értékben adott el fegyvert Iraknak. Az ország ekkor Moszkva egyik legnagyobb s nem utolsósorban jól fizető vásárlója volt. Csak harckocsikból közel ötezret szállítottak le. Mára azonban ezek a fegyverek elavultak, s a jövőben Irak potenciálisan fontos piac lehetne az orosz fegyverexport szempontjából, de ez amerikai érdekekbe ütközik. Az iraki kereskedelmi minisztérium a közelmúltban jelentette be, hogy az embargó feloldása után ezer darab harckocsit vásárolna Moszkvától. Kérdés azonban, hogy az új vezetés nem gondolkodik-e majd inkább Abramsokban.
Nem lebecsülendő mindezek mellett az a 7-8, kamatokkal 11 milliárd dollár sem, amennyivel Bagdad a szovjet időkből származó fegyverszállításokért tartozik. Tény azonban az is, hogy Szaddám Huszein kormánya inkább csak hitegette Moszkvát az adósság törlesztésével. A leendő új vezetés azonban feltehetően ezt sem teszi, s igyekszik majd semmisnek nyilvánítani a követelést.
Mindezekhez járul az a tény, hogy az iraki olajkitermelés felfuttatása a világpiaci árak radikális csökkenésével fenyeget, s mivel az orosz költségvetés harmada származik ebből a forrásból, a változás ilyen szempontból is érzékenyen érintené az orosz gazdaságot. A számítások szerint minden egydolláros olajárcsökkenés éves szinten kétmilliárd dollártól fosztja meg az oroszokat. Elemzők úgy kalkulálnak, hogy a háború és a szankciók ezt követő feloldása után az iraki olaj elönti a piacot, és jövőre a hordónkénti szabadpiaci ár a jelenlegi 30 dollár feletti szintről 20 dollár alá süllyed, s ez több mint 20 milliárd dolláros veszteséget jelent éppen az orosz elnökválasztás évében.
Moszkvának tehát ugyancsak van miért küzdenie, s az orosz diplomácia egy pillanatra sem veszítette szem elől a fent felsorolt gazdasági érdekeket. A politikai alkuk, diplomáciai lépések hátterében így mindig ott állt, hogy ki tudja leginkább garantálni a jövőben is befolyását, piacon maradását. Egyértelműnek tűnt, hogy ez csak az Egyesült Államok lehet, ezért ez volt az egyik legfőbb téma egy ideje az orosz–amerikai egyeztetéseken is. Nemcsak a mintegy nyolcmilliárd dolláros adósságról volt szó, hanem például a Lukoil s más vállalatok Moszkvában 30 milliárdra becsült üzleti szerződéseiről, s nem utolsósorban arról, hogy Washington egy ideig garantálja az olaj világpiaci árának az orosz gazdaság számára kritikus 18 dolláros szint fölött tartását. Információk szerint a Fehér Ház azt a kompromisszumot ajánlotta a Kremlnek, hogy figyelembe veszi ezeket az érdekeket a háború utáni rendezéskor, amennyiben Oroszország nem ítéli el Amerika Bagdad elleni katonai akcióját, s legfeljebb visszafogott kritikával viszonyul hozzá.
Moszkva sokáig sikerrel egyensúlyozott a különböző érdekek között. A hagyományos bizánci stílus híveinek tetszett e hintapolitika, és a térséggel hagyományosan jó kapcsolatokat ápoló, a szovjet korszakban szocializálódott apparátus nagy része is támogatta a kurzust. Akárcsak a helyzetből profitáló olaj- és hadiipari lobbi, amely érdekérvényesítő csoportok érezhetően igyekeztek behatárolni Putyin mozgásterét. A belpolitikai vitákban leginkább a nyugati nyitás elkötelezett hívei bírálták a Kremlt, figyelmeztetve a rövidlátó, partikuláris érdekeket követő politizálás veszélyeire. A délszláv konfliktusra emlékeztetve azt ajánlották, hogy az orosz külpolitika idejében váljon le Szaddám Huszeinről. Felhívták a figyelmet, hogy Huszein tudatosan épít az orosz nagyhatalmi érzésekre, ambíciókra, és a szovjet korszakban felhalmozódott katonai szállításokból származó iraki adósságok kifizetésével is magához köti Moszkvát, így nyilvánvaló, hogy az orosz olajcégeknek kínált előnyökkel is a Kreml politikai támogatását igyekszik biztosítani. A kritikusok utaltak arra, hogy Afganisztánnal ellentétben Moszkva most nem rendelkezik jó ellenzéki kapcsolatokkal, így aztán a rezsim várható bukása esetén csak Amerika jóhiszeműségére számíthat követeléseinek garantálásában. Putyin érezhetően ügyelt erre is, és a katonai akcióval szemben fenntartásait hangoztatta ugyan, következetesen kiállt viszont a terrorizmus elleni koalíció mellett. Úgy tűnt, hogy az Amerikával megkötött alku működik, mindkét fél szem előtt tartja a másik érdekeit, s arcának megőrzésével jöhet ki e kényes játszmából.
Az Egyesült Államok azonban elszámította magát: arroganciájával maga ellen hangolta a Biztonsági Tanács tagjainak többségét. Párizs és Berlin egyre keményebben lépett fel Washingtonnal szemben, s fokozatosan felsorakozott melléjük Moszkva, majd Peking is. Ezzel kényes helyzetbe került az orosz diplomácia: szeretné megtartani a felé az utóbbi időben az európai fővárosokból – és a viták ellenére Amerikából is – sugárzó jóindulatot, méghozzá úgy, hogy hagyományos iraki érdekei se nagyon sérüljenek. Moszkva hangosan kiállt tehát a háború ellen, ugyanakkor minden eszközzel igyekezett elkerülni, hogy a Biztonsági Tanácsban vétót kelljen emelnie az amerikai javaslat ellen. Az erőfeszítéseket siker koronázta, az ENSZ-ben nem került sor újabb szavazásra, valójában azonban nem jött kapóra Oroszország elmúlt években kimondottan jól alakuló és általános elismeréstől kísért külkapcsolatainak, hogy Amerika erejét fitogtatva oly elszántan igyekezett a maga javára átrendezni a világ olajtartalékainak felével rendelkező térség erőviszonyait. Tovább rontotta a helyzetet, hogy az új világrend alakulása körüli helyezkedésben konfliktusba került Európa két vezető hatalma, Franciaország és Németország az Egyesült Államokkal.
Az a taktika eleve kudarcra ítéltetett, hogy a Kreml egymás ellen játssza ki a vitázó feleket. Közvetítésre sem volt lehetősége, így aztán az maradt, hogy mindenfelé olyan arcot mutasson, amilyet a tárgyaló felek látni szeretnének.
Moszkva azonban sodródott az eseményekkel, s minden igyekezete ellenére egyre inkább szembekerült az Egyesült Államokkal. Már az feltűnő volt, ahogy a moszkvai nagykövet, Alexander Vershbow egymás után többször is a sajtón keresztül üzent a Kremlnek. Először azzal fenyegetőzött, hogy törés következhet be a kétoldalú kapcsolatokban politikai és gazdasági téren is, ha Oroszország fenyegetéseit beváltva vétóz az ENSZ Biztonsági Tanácsában. Ezután mézesmadzagként sokadszor meglebegtette a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény elvének automatikus megadását kizáró Jackson–Vanick törvény eltörlését. Majd ismét a korbács következett: felmerült, hogy Washington felülvizsgálhatja hozzáállását Moszkva csecsenföldi politikájához. Természetesen szóba kerültek a kőolaj-kitermelésre vonatkozó szerződések is. Vershbow cinikusan kijelentette, hogy az olaj az iraki nép vagyona. Hozzátette, az új bagdadi kormányt minél több külföldi befektető meghívására fogják ösztönözni, ez is függhet azonban attól, hogy melyik állam milyen szerepet vállalt a mostani válság megoldásában. A Kremlben akkor telt be a pohár, amikor a követ figyelmeztette a még mindig Bagdadban dolgozó orosz diplomatákat, hogy egyre veszélyesebb Irakban maradniuk. Ez válasz volt arra, hogy Moszkva az amerikai felszólításra nem szakította meg diplomáciai kapcsolatait a közel-keleti országgal. További olaj volt ezután a tűzre, hogy Bagdadban a héten bombatámadás érte azt a lakónegyedet, amelyben az orosz nagykövetség működik. A kapcsolatokat a fegyverszállítási botrány kirobbanása tette még feszültebbé. Az Egyesült Államok a fokozatos nyomásgyakorlás részeként felszólította a Kremlt, hogy haladéktalanul állítsa le az orosz cégek iraki szállításait. Az orosz embargósértés korábban is szinte nyílt titok volt, mint ahogy más országok vállalatai sem vetették meg e busás haszonnal járó üzleteket. A nagy osztozás előtt azonban minden ürügy jól jön, így aztán nem meglepő, hogy az orosz és az amerikai titkosszolgálatok versenyt futnak az iraki titkos archívumok anyagainak megszerzéséért.
A kérdés ezek után immár úgy merül fel az orosz belpolitikai vitákban, hogy érdeke-e egyáltalán az országnak Szaddám Huszein bukása, avagy meddig lehet és érdemes a kétes ígéretek reményében kiállni Amerika mellett? A válasz nem egyértelmű. Oroszországnak talán a legkevesebbet ártott Huszein rezsimje: ha erős fenntartásokkal is, de megtarthatta hagyományos befolyását a térségben. Az is mind világosabbá vált azonban mindenki számára, hogy Szaddám csak ígérget, s amíg hatalmon van, addig a nagy üzletek is inkább csak papíron léteznek. Az iraki diktátor hatalmon maradása tehát a viszonylag jó haszon ellenére sem lehet igazi érdeke Moszkvának. Még kevésbé illik a pragmatikus orosz külpolitikai nyitásba a kiállás a világ által leírt Huszein mellett. Az Egyesült Államoknak is egyre nagyobb fenntartásokkal hisz Moszkva, ezért erőfeszítései arra irányulnak, hogy Washingtont és a konfliktus kezelését visszaterelje az ENSZ keretei közé. Már csak azért is, mert iraki érdekeinek tiszteletben tartására leginkább abban az esetben számíthat, ha Irak újjáépítését a világszervezet felügyeli. (Nem nagyon táplálhat túlzott illúziókat Oroszország a Párizs–Berlin–Moszkva tengellyel kapcsolatban sem. Egyáltalán nem biztos ugyanis, hogy a háború után automatikusan engednének konkrét vitás kérdésekben az Irak-politika egyfajta honorálásaként.)
„Azért, mert nem értünk egyet az Egyesült Államokkal, még nem kell konfrontációba bonyolódnunk vele!” – fogalmazott Igor Ivanov külügyminiszter. Egyre kérdésesebb azonban, hogy a mai helyzetet a Fehér Házban is így értelmezik-e. Ezért nem lenne meglepő, ha a nyomaték kedvéért mégiscsak megjelenne Irak környékén a háború végén néhány orosz tengerészgyalogos.
origo.hu
Kiderült, miért látogatott Pécsre Orbán Viktor
