Az örök vesztesek

Gyakran tévesztik össze az észak-iraki türkméneket Türkmenisztán lakóival, pedig semmi közük a volt szovjet tagköztársasághoz. Egyébként is helyesebb volna türköknek nevezni őket, hiszen a régi törökök leszármazottai, akik északról vándoroltak mai hazájukba mintegy ezer évvel ezelőtt. Az identitásukra oly kényes észak-iraki népek sorában a türkmének számítanak a harmadik legnagyobb számú kisebbségnek. Lélekszámuk a mindenkori politikai megítélés függvénye – ellenfeleik néhány százezerre taksálják őket, nacionalista vezetőik 2 milliónál is több észak-iraki türkménről beszélnek.
A türkmének nem tekintik magukat kisebbségnek, minden alkalommal hangsúlyozzák, hogy önálló nemzetként járnak el ügyeikben. Ennek megerősítésére gyakran idézik I. Fejszál iraki királyt, aki az 1925-ös alkotmányban az iraki nemzetet „arabok, kurdok és türkmének közösségeként” határozta meg.
Azóta azonban sok víz lefolyt az Eufráteszen, a türkmének sorsáról jó ideje mások döntenek. Különös módon a kisebbség kisebbségei lettek, hiszen az arab többségű Irakban csekélyebb számarányú kurdok által felügyelt területen éppenséggel a türkmének szorultak kisebbségbe. A kurd–türkmén viszony állandóan feszültségekkel terhes, a kurdok a gyűlölt ellenség, Törökország előretolt helyőrségét látják a török nyelvet beszélő türkménekben, a másik oldalon pedig az önálló nemzeti léthez való jogukat kérik számon a kurd vezetőktől. Ami a türkmének jogait illeti, azzal tulajdonképpen nem is lenne baj. Az elmúlt tizenkét évben a kurd autonómia területén a türkmének sokkal jobb körülmények között éltek, mint a Szaddám Huszein uralta országrészben rekedt testvéreik. Észak-Irakban önálló televízióadásaik, újságjaik, iskoláik lehettek, s jóllehet számos kulturális különbség nehezíti a közeledést – a türkmének például ragaszkodnak latin betűs török írásukhoz, míg a kurdok az arab és kurd nyelvet, írásmódot részesítik előnyben –, ma már sok türkmén politikus együttműködik a kurd hatóságokkal.
Nem így az észak-iraki türkmének fegyveres szervezete, a Türkmén Front. Az 1995-ben alapított csoport következetesen kiáll a kisebbségi népcsoport jogaiért, bár lehetőségei tagadhatatlanul szűkre szabottak. A kurdok persze folyamatosan követelik a milícia leszerelését, mondván, a kurd hatóságok már felállították a rendőrséget. Amikor az iraki államtól és a kurd autonómiától független türkmén állam eshetősége szóba kerül, akkor a Türkmén Front vezetői mindig tiltakoznak: szó sincs önálló államról, mindössze emberi, polgári, kisebbségi jogaik kiterjesztésén fáradoznak, jövőjüket a föderális Irakon belül képzelik el. Érvelésük kísértetiesen emlékeztet a két kurd vezető, Barzani és Talabani politikai hitvallására. Mindazonáltal nyilvánvaló, hogy a kurdok és a türkmének végső soron saját államban gondolkodnak – csakhogy amíg az öt ország határterületén összefüggően élő több tízmillió kurd számára a teljes önállóság néhány évtized múlva akár reálpolitikai kérdés is lehet, addig a kis lélekszámú, Irakon belül is meglehetősen széttagolt türkmének aligha törhetnek ki a rájuk kényszerített politikai-állami keretekből.
Az iraki háború előkészületei is azt mutatták, hogy a nagyhatalmak nem számolnak a türkmén igényekkel. Képviselőiket tavaly ősszel nem hívták meg az iraki ellenzéki kerekasztal szervezői; amint a török Hurriyet napilap találóan megjegyezte, „a tanácskozáson még monarchisták is részt vehettek, csak a türkmének nem”. Az amerikaiak nem rejtették véka alá, hogy jelenlétük azért aggályos, mert bomlasztanák az Iraki Nemzeti Kongresszus munkáját. Ennek ellenére a türkmének afféle magánszorgalomból az amerikai–brit támadók mellé álltak, több száz fegyverest küldtek a hadszíntérre, nem utolsósorban azért, mert – a kurdokhoz, Szaddám Huszeinhez és Törökországhoz hasonlóan – ők is szeretnének részesülni a Kirkuk környéki olajmezők bevételeiből. Szerepzavarban vannak tehát az észak-iraki türkmének. Történelmi szerepük egyelőre kimerül abban, hogy jelenlétükkel még bonyolultabbá tegyék az egyébként is kacifántos észak-iraki helyzetet.