Csicseri

A múltba tekintve még mindig látom, miként verdesett szárnyával a kétségbeesett madár. Gyermekként álltam házunk tágas udvarán, amikor a fecskeraj elrepült. Az egyik madár azonban a villanydrótnak vágódva leesett. Apám kapta fel, és vitte be a konyhába. Aztán én vettem pártfogásomba a sebecsült fecskét.
Volt már madaram régebben is, egyszer apám sebesült fürjfiókát hozott haza a határból. A nagymamának mindig segítettem etetni a galambokat is. De ez a fecske más volt! Gyermektenyerembe kuporodva pislogott riadtan, s mintha értené, amit beszélek. Csicserinek neveztem. Illett rá a név.
Közben a fecskeraj útra kelt melegebb égtájak felé. Az egyik fecske visszatért még kétszer is, kétségbeesetten csivitelt a házunk tetején: lehet, hogy a sebesült madár párja volt. De Csicseri ezt nem hallhatta. A mama varrógépének pedálján ült naphosszat, az volt a megszokott helye. Amikor egyedül maradtam vele, beszéltem hozzá. Ő némán hallgatta, és olykor bólintott. Megértette? Nem hiszem. De én csak mondtam, mondtam, ami eszembe jutott, színes, izgalmas történeteket találtam ki, az a sebzett madár volt az első hallgatóm. A gyermek megértő társat keresett, akinek kiöntheti a szívét.
A számból itattam, a legjobb falatokat tettem félre számára, ennek ellenére egyre nyugtalanabbá vált. Kint egyre gyakrabban esett, hidegebb szelek kezdtek fújdogálni. Merre járhat most a vándorló fecskecsapat? Valahol délen köszönti a felkelő napot. Képzeletemben én is vele repültem sosem látott, ismeretlen tájak felé, ahol mindig süt a nap, nincsenek kegyetlen fagyok és ködös reggelek.
Csicseri egyre nyugtalanabbá vált, és egy napon hiába kerestem megszokott helyén, eltűnt. Valaki nyitva felejtette az ajtót, és kisurrant. Futottam, hogy megnézzem a régi fészket, hátha beleült. De az üres volt. Apám azzal vigasztalt, hogy Csicseri tudja az utat, a madarak megérzik, merre kell repülniök őszszel, hogy visszataláljanak a nyárba.
Csicseri azonban a tavasszal nem jött viszsza hozzánk. Valószínűleg nem találta meg a keresett nyarat, a párjára se bukkant, elveszett az őszben, dermedten lehullott valahol útközben. Hiába vártam epekedve, üres maradt a fecskefészek az eresz alatt.
Azóta minden tavasszal eszembe jutott, vártam rá, jelképpé vált számomra ez a fecske. A meleg otthon jelképévé. De egyre komorabb, vészteljesebb felhők gyülekeztek az otthonok fölött, beborult az ég, viharok jöttek, szelek üvöltöztek, s romba dőltek végül az otthonok is. Olyanná vált a huszadik század, mint a Jelenések könyvének víziója. Otthonok melege? Jóság? Emberség? Az iszonyat szakadt ránk. Nem fecskeraj érkezett a kék égre, hanem felhők tömege, halált szóró repülőgépek serege.
Te azt már nem érted meg, drága kis Csicseri, amikor a szomszéd utcában lakó fiatal Mari mérget ivott, hogy el ne hajtsák az oroszok. De ez csak a kezdet volt, az embertelenségek döbbenetes nyitánya. Magyarok százezrei pusztultak el a Donnál és más frontokon, vöröskatonák becstelenítették meg a magyar nőket, megszállták az országot. A szerb partizánok százszámra gyilkolták le a hozzánk telepített bukovinaiakat, aztán ártatlan magyarokat vonszoltak tömegsírok elé, majd németek százait telepítették ki hazánkból.
Meséltem olykor magamban, amikor úgy éreztem, hogy ott fészkelsz, mocorogsz a markomban, te beteg kis madár. Meséltem, meséltem, de közben én is elfáradtam.
Néha még feltekintek az égre: derül-e? Elkotródtak-e már hazánk fölül a nehéz, vészjósló fellegek? Hallom-e még repülők moraját? Várom, hogy jön majd egy szép hajnal. Madárdallal. Mint régen. Mint a mesében. Szívünk óhajtása szerint.
Tegnap hozott a feleségem a Garay-piacról egy kis csokor hóvirágot. Azt mondta, hogy már látott ibolyát is. Itt a tavasz a küszöbön, csak rossz emlék már bennünk a hóvihar. Majd a tavaszi szél a morcos felhőket is széthordja. Kitárom az ablakot. Érzem a tavaszt. És te jutsz eszembe.
Ugye, visszajössz majd hozzánk, drága kis Csicseri?
Nagyon várunk!