Én nem tudom...

Én nem tudom, mikor dől el, hogy egy ember becsületes lesz-e vagy becstelen. Tudvalévő, hogy némely örökletes betegséget már fogantatása pillanatában hordoz a magzat, sőt egyes állítások szerint halálának (élettartamának) várható alakulása is előre beprogramozott. (Az ilyen jellegű programok természetesen könnyen felborulnak; elég egy fél tégla a fejre.) Valószínű azonban, hogy a becstelenségnek nincs köze sem a betegséghez, sem a fél téglához. (Olyan híresztelést is hallottam már, hogy az őszintén gonosz, rosszindulatú emberek másoknál tovább élnek.)
Azonban azt az állítást senki nem vitatja, hogy bizonyos lelki és mentális jellemzők már kora gyermekkorban kialakulnak és rögzülnek, s mintegy előrevetítik a későbbi magatartást. Ez persze nem nóvum. A modern pszichológia felfogását tükrözi például ez a több ezer éves bölcsesség a példabeszédek könyvéből: „Ahogy a gyermek játszik, abból már látni lehet, hogy tiszták és igazak lesznek-e a tettei.” Bizony, bizony, ezt Ranschburg Jenő sem mondaná különben. Ennek ellenére nem gyermekkorban dönthető el, kiből mi lesz. Később látszik az is kialakulni, ki mit akar: a jóra hajlót valamely belső érzelem, a rosszra hajlót általában a pénzszerzés motiválja.
Politikusaink gyermekkori viselkedését szinte lehetetlen felidéznünk. Elképzelésünk sincs róla, milyen óvodás lehetett például a kis Medgyessy vagy a kis Kovács. De amikor jóval később eltűrték és szorgalmazták, hogy aljasságra hajló párthíveik egyike-másika rossz szándékkal vájkáljon legfőbb politikai ellenfelük, Orbán Viktor ifjú-, sőt gyermekkorában, elárulták, hogy lelkükben nem mindig a jó szándék munkál. De egyáltalán, érdemes-e visszamennünk a gyermekkorba, firtatván, hogy miként játszott, hazudós volt-e Petike és Lacika, csalt-e a játékban, agresszívan visítozott-e, ha sérelem érte, vagy szelíden álmodozott egy jobb jövőről.
Aligha csalódunk, ha azt állítjuk, hogy a politikának van némi köze a játékhoz: elég, ha néhányszor beletekintünk és belehallgatunk a televízió parlamenti közvetítéseibe. A politikusok jól elszórakoznak egymással, játszanak a szavakkal és a tettekkel, s ebben méltó társaik a médiumok. Ez a játék csak abban különbözik az óvodaitól, hogy vérre, illetve egzisztenciára megy, s az óvó néni (mármint a nép) csak négyévenként teheti meg, hogy közbeavatkozik. De Petike és Lacika (ezt most általános és elvont értelemben mondom) képes arra, hogy félrevezesse az óvó nénit, Viktorra (ez a név is csak példa) hárítva a veszekedés és a verekedés ódiumát.
Na most, egyik szocialista miniszterelnökünk – köztudomásúan – konzekvensen csal a teniszben, némely bemondott outján – szintén állítólag – a pálya közelében tartózkodó testőrök félrefordított fejjel vigyorogtak. Én nem állítom azt, hogy a szocialisták általában hajlamosabbak a csalásra, mint a polgáriak, de a neveltetés – amely a szoktatással és a biliztetéssel kezdődik – bizonyos értelemben e téren is befolyásolja a jellemet. A csalás és a hazudozás nem a jólneveltség jele, nem kifejezetten polgári (és keresztény) erény. (Még ha az úriember szót itt kerüljük is.) Sajnos miként az óvodában, a magyar parlamentben és a pártéletben is gyakran előfordul az áthárítás, a bajok és a balhék egymásra kenése. Ebben – bár ezt pszichológiailag nem tudom megindokolni, miért – a szocialisták járnak az élen: még most, egy évvel kormányra kerülésük után is bármi zűr esetén a Fideszre mutogatnak. Azt kell hinnem így visszamenőleg, hogy a kommunistából szocialistává szocializálódott szocik sohasem játszottak tisztességesen.
Hogy ez a politikában előnyt vagy hátrányt jelent-e, én nem tudom…