Háborús bűn és bűnhődés

A háborúk támadó vagy védekező, „igazságos” vagy „igazságtalan” mivoltának megítélése már Szent Ágostont (354–430), Aquinói Szent Tamást (1225–1274) és más régi gondolkodókat is foglalkoztatta. Tamás mester és követői tételesen megfogalmazták az állam jogai ellen elkövetett igazságtalan támadásnak és visszaverésének eseteit. A (föld)birtokon alapuló hatalom évszázadai alatt a jogfilozófiai szempontok mindig alulmaradtak az erőszakos szerzés gyarló vágyával szemben.
A XIX. század végének sűrűsödő konfliktusai ösztökélték a nemzeteket, hogy a modern jog eszközeivel szabályozzák egymás mellett élésük normáit. Az 1899-ben és 1907-ben megkötött hágai szerződésekben részletesen lefektették a korszerű hadviselés „játékszabályait”: a háború megüzenésének kötelezettségét, a civilek megkímélését, a sebesültekkel és hadifoglyokkal való bánásmódot stb. Az 1907. évi második egyezmény tartalmazza: „A szerződő hatalmak abból a célból, hogy az államok közt az erőszak igénybevételének elejét vegyék, minden erejükkel törekednek a nemzetközi vitás kérdések békés elintézésére”, illetve „komoly viszály esetén, mielőtt fegyverekhez folyamodnának, amennyire a körülmények engedik, egy vagy több baráti hatalom jószolgálatait, közvetítését igénybe veszik”. A hágai dokumentumot Anglia, Franciaország, Németország és Ausztria–Magyarország mellett aláírta az Egyesült Államok és Japán is. Az egyezmény – az 1909-es londoni tengerjogi és hajózási kiegészítéssel együtt – írott malaszt maradt. Az aláírók 1914 és 1918 között megrendezték az első világméretű „hadijátékot”. A nyolcmillió fronthalottat és kétszer annyi sebesültet követelő első világháborút lezáró Párizs környéki béketárgyalásokon először ítélkeztek a felelősség kérdéséről. Első ízben szerepelt nyilvánosan az agresszió fogalma is. A versailles-i békeszerződés 231. cikkelye kimondta: Németország és szövetségesei felelősek azokért a veszteségekért és károkért, amelyeket a szövetséges és társult hatalmaknak, valamint állampolgáraiknak a Németország és szövetségesei agressziója által kikényszerített háborúval okoztak. Az általánosságon túl megállapították II. Vilmos császár személyes felelősségét és a központi hatalmakra kirótt anyagi jóvátétel konkrét mértékét is.
A békekötések természetéből fakadóan a felelősség utólagos megállapítása mindig attól függ, hogy a tárgyalóasztal melyik oldalán ülnek a felek. Győzteseket és veszteseket azért egyaránt kijózanította a háború, és már 1919 tavaszán létrehozták a Nemzetek Szövetségét, a kapcsolatok újrarendezésének szándékával. A közkeletű nevén Népszövetség egyezségokmányának tizedik cikkelye megismételte, hogy a tagállamok kötelesek tiszteletben tartani egymás területi épségét és politikai függetlenségét. Külső agresszióval szemben a tagok kötelesek az áldozat jogait óvni és képviselni. 1927-ben a Népszövetség közgyűlése odáig ment, hogy határozatban szögezte le: „Agresszív háború sohasem szolgálhat eszközül nemzetközi viták elintézésére, és ennek folytán nemzetközi bűncselekménynek számít.” A többek közt Németország által is megszavazott határozatot egy évvel később a havannai pánamerikai konferencián részt vevő huszonegy állam (köztük a nem Népszövetség-tag Egyesült Államok) olyan formában kodifikálta, hogy „az agresszió az emberi nem elleni bűncselekmény, ezért törvénytelen és tilos”. 1928-ban Párizsban hatvan ország képviselői írtak alá újabb szerződést – a Briand–Kellogg-paktumot –, amelyben lemondtak a háborúról mint a nemzetközi konfliktusok megoldásának eszközéről. Ez az okirat egyesítette az akkori világ országainak nemzetközi jogi normáit, de később alapjául szolgált a második világháború utáni felelősségre vonásoknak is. A Nemzetek Szövetségének tagjaként a paktumot aláíró Németország még az 1933-as hatalomváltás után is kötött békeszerződéseket, köztük az 1939-es barátsági és megnemtámadási egyezményt Moszkvával, de a revánsra készülő első világháborús vesztesek hamarosan elhagyták a Népszövetséget. Az 1946. évi nürnbergi perben a régi-új győztesek egyebek mellett e nemzetközi szerződéseknek a semmibe vétele miatt ítélkeztek a nemzetiszocialista vezetők felett, és agresszió elkövetésének főbenjáró bűne miatt álltak ítélőszék elé a legyőzött Japán militarista vezetői.
1945. augusztus 8-án írták alá Londonban az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és a Szovjetunió képviselői az egyezményt a háborús bűnösök felelősségre vonásáról (aznap üzent hadat Sztálin Japánnak, másnap az amerikaiak ledobták a második atombombát Nagaszakira). Megszületett a háború utáni új világrend. A szerződéshez tizenkilenc további ország csatlakozott, ezek, illetve a korábban a szövetséges erők mellé állt országok alkották – összesen ötvenegyen – a június 26-án San Franciscóban létrehozott Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) magját. Az ENSZ 1945. október 24. óta hatályos alapokmánya szerint a szervezet legfontosabb feladata a világbéke fenntartása és a nemzetek közötti együttműködés fejlesztése. Az országok közötti kapcsolatok normáit és szabályait a második világháború évei alatt a három nagy szövetséges képviselői dolgozták ki és rögzítették nagyrészt a három legfőbb vezetőnek – Rooseveltnek, Churchillnek és Sztálinnak – a találkozóihoz kapcsolódó konferenciákon. Az ENSZ legfontosabb feladatának, a béke és biztonság megóvásának kiemelt jogkörű „hatósága” lett a Biztonsági Tanács (BT), amelyet sokáig szintén a győztes nagyok reprezentáltak, s amelynek súlyát jellemzi, hogy határozatai minden ENSZ-tagállamra kötelezőek, míg a közgyűlés döntései nem. Ami a háború és béke alapkérdéseit, az agresszió fogalmát, politikai és gyakorlati definícióját, elkerülése módját és szankcionálását illeti, lásd a fentieket, miután a Népszövetség alapvető nemzetközi szerződéseit az ENSZ alapokmánya automatikusan magában foglalta. A szervezet máig ezek alapján működik. 1945 óta a New Yorkban székelő ENSZ a világ országainak politikai rendező közössége. Bármilyen vélt vagy valóságos helyzeti előnyt jelent az Egyesült Államok területisége és az a körülmény, hogy az amerikaiak egyedül fizetik a szervezet működési költségeinek háromnegyed részét, az ENSZ-nek fél évszázadon át sikerült megőriznie presztízsét. Még azzal együtt is, hogy egyes tagországok többet engedhettek meg maguknak másoknál, erőfölényüknél és a BT-ben biztosított vétójoguknál fogva kedvükre manipulálhatták a rájuk vagy szövetségeseikre vonatkozó határozatokat. A nemzetközi élet e csúcsszerve így is működik, legalábbis eddig működött.
Az új évszázad nyitányának történelmi eseménye, hogy az Amerikai Egyesült Államok (és Nagy-Britannia) öntörvényűen felülemelkedett az ENSZ és a BT hatáskörén, az érvényes jogi és működési szabályokon. Előbb az amerikaiak támadtak önhatalmúlag Afganisztánra az őket ért egyéni terrorakció ürügyén, majd a két angolszász ország 2003. március 20-án felhatalmazás és hadüzenet nélküli háborút indított az ENSZ-tagállam Iraki Köztársaság ellen. Minden nemzetközi alapnorma sérült, a hadviselés a polgári lakosságot a katonáknál is jobban sújtja, a hadifoglyokkal való bánásmódban (civil afgánok Guantánamóra deportálása) az amerikaiak ugyanazokat a bűntetteket követik el, amiért 57 éve másokat katonai törvényszék elé állítottak.
Sajnálatos záradékként idetartozik, hogy hazánk mostani felelős vezetői, élükön az exkommunista kormányfővel és a vezető kormánypárt elnöki tisztét is betöltő külügyminiszterrel, minden megfontolás és skrupulus nélkül csatlakoztatták a Magyar Köztársaságot az Irak elleni, szűk körű háborús koalícióhoz. Még szomorúbb, hogy a jogszerűségre, törvényességre és a nemzetközi normákra náluk érzékenyebb szabad demokraták Medgyessy és Kovács pártjára álltak.