Igen, igen, mindig

Jó ideje, mióta az utolsó játékuktól is megfosztották a kormányhű publicistákat – Orbán Viktor egyértelműen és félremagyarázhatatlanul letette voksát az uniós csatlakozás mint kisebbik rossz mellett –, egyre bajosabb elleplezni, hogy a milliárdokkal kitömött balliberális EU-kommunikációs gépezet az infantilizmus és a debilitás határmezsgyéjén egyensúlyoz. (Nyithat-e Bécsben cukrászdát Princz Gábor stb.) Másképp ugyanis nehéz volna megmagyarázni, hogy – miközben az állampolgárok nyilvánvaló többsége úgy látja: az iraki háború baljós árnyékában mindenképp több érv szól Brüsszel mellett, mint ellene – vajon kit is kell meggyőzni az „igen” voks üdvös voltáról. Nos, mindinkább úgy tűnik, hogy a radikálisokat nem lehet – ezért aztán megcélozták a kisegítő iskolában végzetteket és a funkcionális analfabétákat.
Pontonhidat verni a Dunán még akár közszolgálati népszórakoztatásnak is tekinthető, a mosolygó Magyarország óriásposzterének láttán viszont már fölmerülhet, hogy honfitársaink vajon a hazánk egén áthúzó angolszász bombázóknak örvendeznek-e ennyire. Azt a temérdek piárforintot azonban, ha törik, ha szakad, el kell költeni – ha másképp nem megy, akkor olyan propagandahonlapokra, amelyeken „pártjaink és kormányunk” nagyjai saját tekintélyüket bevetve érvelnek az üdvözítő csatlakozás mellett. A gond az, hogy a feltételezett internethasználat és a már említett, csekély értelmű célcsoportnak szánt, redukált üzenetek célba érése vajon nem ütik-e végzetesen egymást.
Számos honfitársunknak nem az jelenti a dilemmát, hogy igennel vagy nemmel szavazzon-e (noha ez a felemásan sikeredett, másodosztályú európaiság nem igazán szívvidító, mégis jobbnak tűnik, mint az első osztályú ázsiaiság); hanem az, hogy óhatatlanul egy platformra kerülnek olyanokkal, akik másfél évtizede éppilyen vehemenciával még a KGST és a Varsói Szerződés elszánt hívei voltak. A polgár él a gyanúperrel: ez a népszavazás később minden bekövetkező magyar hátrányt, kormányzási ügyetlenséget legitimálni lesz majd hivatott – mondván: hölgyeim és uraim, de hát önök szavazták meg látatlanban a csomagot!
Nos, nézzük meg találomra az egyik ilyen agit-prop. honlap anyagát: ki mivel érvel a boldog szövetségi jövő mellett? Medgyessy Péter a „Miért igen?” kérdésre azzal felel: „Mert az igen a legszebb magyar szó.” A meghökkentő stilisztikai felfedezést nem kisebbíti, hogy a „nem” viszont adott esetben hasznosabb: például ha háborús koalícióba invitálják az embert. De hát mi „a győztesek és a sikeresek világához akarunk tartozni. Hiszen lélekben már régóta odatartozunk.” (Ebből a „lélekben” kategóriából más kormányfőnek volt már problémája…) Ha pedig ez racionális érvnek kevés volna, jöjjön a hit birodalma: „Hiszem, hogy a döntés, amelyet az ország lakói most felelősséggel meghoznak, igazolja majd a mostaniak bölcsességét.” A mostaniak tehát bölcsek, ügyesen beleértve természetesen a mostani kormányzatot is. Így aztán nem csoda, ha a miniszterelnök bölcsen a jövőre függeszti tekintetét: „Azt akarom, hogy sok év múlva, amikor visszaemlékszem arra az áprilisi napra, újból megdobbanjon a szívem.” Mi is azt akarjuk. Ez a szívdobbanás ugyanis azt jelentené: sok év múlva is élni fogunk.
Rangban a második kormánytag, a kancelláriaminiszter Kiss Péter látszólag túllép a fekete-fehér, igen-nem világképén: „Az élet dolgai általában árnyaltak. S a magyar nyelv gyönyörűen képes leírni az árnyalatokat és fokozataikat (sic!). Azt mondjuk valamire, hogy akarom, de ezzel nem fejezzük még ki a teljességet.” (Itt nem egyeztetett a főnökkel.) „Mondhatnánk úgy is: szeretném, kívánom, óhajtom és így tovább. Egyszer azonban elérkezik az a pillanat, amikor befejezetté kell tenni a folyamatot (sic!), a szemlélődést, a megítélést. Dönteni kell. S ilyenkor már nem lehet talánt, esetleget, úgy vélemet mondani. A magyar nyelv a döntésre nagyon határozott két szót ismer: vagy igen, vagy nem. Gondoljuk csak el, mennyire elképedne az eskető, ha a menyasszony azt válaszolná: nem tudom.” Piruló menyasszonyként tehát nem bőszíthetjük fel a vőlegényt – örüljünk, hogy egyáltalán megkért, s készüljünk a nászéjszakára. Az elhálással garantáltan nem lesz gond, mert „arról tárgyaltam hosszú napokon át magam is az Európai Unió képviselőivel, hogy minden porcikájában kedvünkre való legyen a vőlegény. Többnyire sikerült is, s ami még nem illeszkedik, azt a közös fedél alatt majdcsak összecsiszoljuk.”
Szili Katalin házelnök szerint ellenben vérbő nászra aligha van esély, ugyanis „a gazdaságilag és technológiailag felgyorsult világ lüktető rendszerében hazánk többé nem valamelyik véráram végében fog elhelyezkedni, hanem közvetlenül a szív közelében”. Azt most hagyjuk, hogy van-e a véráramnak vége, a genitáliák (ezek a huncut porcikák) viszont bizonyosan a periférián helyezkednek el, míg a szív közelében fokozottabb az infarktusveszély…
Magyar Bálint oktatási miniszter azért igenpárti, hogy ne motozzák meg többé a határátlépésnél. (Ezt még egy vőlegénytől sem viselné el.) „Néhány év múlva, amikor a lányom immáron felnőttként, nemzetközi jogosítvánnyal a zsebében Hegyeshalom felé autózva felidézi magában azt, amit neki szülei a határátlépésről meséltek, hálát ad a sorsnak, hogy számára mindez csak egyike a múlt történeteinek.” Arról nincs hír, hogy ha Magyar Bálint lánya néhány év múlva nemzetközi jogosítvánnyal a zsebében netán Munkács felé autózik majd, az része lesz-e a jelen történeteinek, különös tekintettel a schengeni típusú motozásra.
Demszky Gábor főpolgármester szerint „április 12-én nemcsak arról döntünk, hogy csatlakozzunk-e az Európai Unióhoz, hanem arról is, hogy tartós szabadságot, biztonságot és jobb életet akarunk-e magunknak, gyermekeinknek és unokáinknak”. Ebből a „tartós szabadság” kifejezetten amerikai s nem európai szókapcsolat: nagyjából annyit jelent, hogy jól meg kell bombázni Afganisztánt.
Ennél sokkal kevésbé nyakatekerten fogalmaz Koltai Róbert, aki nem politikus, de ez nem baj: „Mindenképpen igennel fogok szavazni. Elsősorban azért, mert természetemből fakadóan képtelen vagyok nemet mondani, de ha tudnék, erre akkor is igent kiáltanék. Eddigi életem és munkám célja mindig az volt, hogy összehozzam az embereket, és ettől az utolsó éveimben sem szeretnék eltérni.”
Összegezve: így, utolsó éveinkben, jó kerítőként, természetünkből fakadóan, győztesen és sikeresen hozzuk össze a menyasszonyt és a vőlegényt, akarjunk igent kiáltani, mert ez a legszebb magyar szó, a motozásmentes, tartós szabadság a szív közelében, Munkács felé félúton, igen, igen, mindig…