Levél Amerikából: tele a raktár hegedűkkel…

Nagypéntek délután töltötték le az utolsó munkanapot, és akkor végérvényesen be is zárt a szegedi hangszergyár, az ország egyetlen hangszerkészítő üzeme. Ötvennégy dolgozó került az utcára és egy ritka termelési kultúra szűnt meg létezni. Lehetséges, hogy soha többet nem támad fel. Az utolsó munkanapon sokaknak könnybe lábadt a szeme, hiszen a negyvenes-ötvenes éveiben járó törzsgárda, speciális felkészültségével a Kárpát-medencében sehol nem tud elhelyezkedni. Néhány hónappal ezelőtt álmukban sem gondoltak még arra, hogy befellegzik kenyérkereső foglalkozásuknak. Ez a cég soha nem állt reflektorfényben, mégis a magyar ipar egyik büszkesége volt, botrányok nem színesítették működését. Ha a Tisza partjára vetődtek híres zenészek, szakítottak időt maguknak, hogy felkeressék a mestereket, akik páratlan technikával készítették a hegedűket, csellókat, brácsákat, bőgőket. A zeneszerető világ ismerte a szegedi hangszerkészítőket. Szívesen vásárolták tőlük az instrumentumokat, ennek ellenére mégis beütött a krach.

A gyár igazgatója, Romák György hegedűkészítő mester idén januárban ultimátumszerű levelet kapott az USA-ból. Közölte a régi partner: hegedűkkel, bőgőkkel tele a raktár, az idén egyetlen vonós hangszert sem rendelnek. Kellemetlen volt a hír, mert a szegedi üzem termelésének kilencvenöt százalékát értékesítette külföldön. Exportját majdnem teljes egészében az amerikai piac fogadta be. A bejelentés megrendítő volt, hiszen tavalyelőtt, a csúcsévben – akkor az üzemben száztízen dolgoztak – még kilencezernégyszáz hangszert adtak el a tengerentúlra. A lemondás után megkezdődött a tervszerű leépítés, nem várták meg a teljes eladósodást, a csődöt. Április elején megindították a végelszámolást, ami egy fokozattal jobb a felszámolásnál, mert még tervezhető a vég, nincs kezelhetetlen adósság. Így gyorsabb lett a cég halála, de nem járt annyi kínnal.

A hangszergyár végelszámolójának kinevezett Török Csaba lapunknak elmondta, megpróbálkozott a lehetetlennel. Szerette volna elkerülni, hogy egy ritka termelési kultúra sírásója legyen, ezért felvette a kapcsolatot a hangszergyár amerikai partnerével. Megpróbálta kideríteni, maradt-e hajlandóságuk arra, hogy a közeljövőben Szegedről vegyék a vonós hangszereket. Bizonytalan választ kapott: esetleg jövő decemberben visszatérhetnek a kérdésre… Rossz sejtelmeit megerősítette tájékozódása, mert a gyár sorsát nem csak az a körülmény pecsételte meg, hogy a 2001. szeptemberi terrortámadás után sokkal kevesebb amerikai szülő vett a gyerekének hegedűt vagy csellót. Nem vált hasznára a Tisza-parti mesterembereknek a forint tavalyi megerősödése sem. Egy dollárért ötven-hatvan forinttal kevesebbet kaptak, miközben a termelési költségek növekedtek, így a tartalékaikat is felélték. Török Csaba mostani jövendölése: több tízezren – főleg azok, akik az exportból élnek – juthatnak Magyarországon a szegediek sorsára. De mi lesz a szegedi hangszerkészítők további sorsa?

Erre a kérdésre Romák György leköszönő igazgató sem tudott válaszolni. Letargikus hangulatában azt hangsúlyozta, hogy a gyár jogutód nélkül szűnik meg. Nem veszi át más szervezet a termelést. Az ingatlant, a berendezést eladják, abból fizetik ki a végkielégítést. Bizonyára a dolgozók pályát módosítanak, csak az a kérdés, mit választanak. Szegeden egyre kevesebb a lehetőség. Néhány héttel ezelőtt jelentették be a százéves kendergyár felszámolását is. Tavaly a hetvenesztendős konzervgyár zárta be kapuit, azelőtt pedig a kábelgyár szűnt meg. Alig maradt életképes nagyüzem a megyeszékhelyen. Felgyorsult a régióból az elvándorlás, az „új hazát” a fővárosban és a Dunántúlon keresik. Arra a kérdésre pedig végképp nincs válasz, hogy kik veszik át a szegedi hengszerkészítők helyét. A kínaiak vagy a mongolok, akiknél az itteninél is olcsóbb a munkaerő.