Itt húzódik majd mellettünk alig néhány kilométerre az Európai Unió határa, de semmit nem tudunk arról, hogy ez mennyiben érinti a falut. Több ember kell a határátkelőkhöz, és lesz munkalehetőség a helyiek számára? Megszűnik a határon túl élők nem hivatalos árusítási lehetősége a boltok előtt, vagy segíthet majd ezeknek az embereknek a mindenkori magyar kormány? Egyáltalán mit jelent számunkra ez a csatlakozás? – teszi fel őszinte tétovázással a kérdést az egyik tarpai italkimérés tulajdonosa.
A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei településen élő, negyvenöt év körüli férfi rögtön meg is jegyzi, hogy nem szeretné, ha a nevét leírnám. Kicsi a falu, ne kuncogjanak rajta a helybeliek. – Természetesen hallgatom a híreket, és figyelem az újságokat is, láttam a meglehetősen suta reklámokat arról, hogy akár én is lehetek felszolgáló Párizsban, s tudom, hogy az Európai Parlament tagjai és a magyar politikusok léggömböket osztogatnak a fővárosi aluljárókban. De Budapest messze van. Hát még Párizs… Mi lesz az ország keleti szegletének aprófalvaiban lakókkal, a kényszervállalkozókkal, s mi lesz a mezőgazdaságból élőkkel? Ezekre a kérdésekre senki nem adott érthető választ – szögezi le.
Rendezett italbolt ez. A bejárati ajtó mellett található a vásárlók könyve, s szemmel látható helyen elhelyezett táblák figyelmeztetnek arra, hogy 18 éven aluliak a helyiségben nem tartózkodhatnak, és ittas egyéneket nem szolgálnak ki. Meglepő, de egy újabb táblán azt olvasom, hogy tilos a dohányzás.
Sáros katonai bakancsos, joggingalsós emberek támasztják a pultot. A felszolgálón terepmintás baseballsapka. A vendégek talán a munkanélküli járulékot vagy a napszámot költik el itt. Az biztos, egyikük kezében sem látni félig szívott csikket. Tényleg nem gyújt rá senki sem. Vastag derekú asszony jön ki a konyhából, a pultostól kér valamit, majd visszasiet a birodalmába.
– Aki erős dohányos volt, azt is felszólítottuk, hogy menjen ki, aztán ott gyújtson rá. Ők nehezen fogadták el ezt – ismeri el a tulaj, majd meglepő módon hozzáteszi, hogy nincs alku, nem engednek a törzsvendégeknek sem.
Csendesen jegyzem meg: lehet, hogy már ez a lépésük is eurokonform volt.
– Az utóbbi időben egyre többet hallani erről a csatlakozásról, igaz, nem olyan szinten, hogy az egyszerű ember is megértse, mennyiben változik az élete. Vannak, akik úgy gondolják, a gyerekeinknek talán jobb lesz. Nekünk viszont már sok előnyünk nem származik ebből.
A kisvállalkozó, szavai szerint, „kristálytisztán” nem tudja, hogy a rá vonatkozó feltételek milyenek lesznek, de abban biztos, hogy nem lesz könnyebb a sora.
– Állítólag még a piaci büfé fémvázának is nikkelezettnek kell lennie, sőt, abban wc-t és kézmosót is létre kell hozni. Ennek a tarpai italkimérésnek meg kint van az illemhelye… Hogy megéri-e átépíteni? Majd eldöntöm…
– Számolgat most mindenki, hogy jön ki ebből a csatlakozásból – mondja az egyik vendég, aki távolságiautóbusz-sofőr. Szerinte a bérből és fizetésből élők jövedelme nem fog nőni később sem. – A fehérgyarmati kanálgyárban vagy a „korbácsgyárban” (autóalkatrész-kábeleket gyártanak) van, aki már 35 éve dolgozik, és mégis csak 50 ezer forint a jövedelme… Az ilyen melóstól sok mindent levonnak, miközben a maszek foglalkoztatókat nem vetik nagyító alá. Ebben a körzetben tízezrek nincsenek bejelentve. Azt pedig senki nem kérdi meg a vállalkozótól, hogy azt a négyszáz mázsa almát hogy szedte le a feleségével együtt.
Kiderül, hogy a kocsmáros az alkalmazottjai után naponta és fejenként 1860 forint társadalombiztosítási járulékot fizet. A munkaerő bejelentése azért népszerűtlen dolog, mert a feketén foglalkoztatottak tíz órát elkapálnak ennyiért.
– Sokkal nagyobb terjedelemben kellene ezt az egészet a nép elibe rakni – véli egy általam megszólított, idős ember a tarpai főtéren. Hozzáteszi, hogy ő már nyugdíjas, s nem érinti ez a kérdés, mert a mezőgazdaságból úgy-ahogy biztosítva van a kenyere. – Csak azt nem tudjuk megérteni, hogy akinek 16 ezer forint a jövedelempótló támogatása, az mit kezd majd hatvan eurójával. A tarpaiak többségének egy és négy hektár közötti földbirtoka van. A 225 forintos gázolajárak miatt 12-13 ezer forintért szántanak be egy hektár földet. Ki kell számolni, hogy mi lehet a nyereség. Sok a napszám is, meg az „egy kis ez, egy kis az” az embereknek: a kávé, a kóla és a pálinka – véli a férfi.
Beszélgetőtársam harminchét évet húzott le a vízügynél. Mint mondja, neki egy háromcentes árát nem fizették pluszban azért, hogy elvégezze a munkáját, a mai napszámosok pedig elvárják a felest, délben az üveg bort s a kávét, vagy metszéskor „tudod, még hűvösek a napok” jelszóval a gyomormelengető italt.
Az elmúlt néhány év tapasztalásáról így beszél:
– Tudja, hány választási fórumon hallottam, hogy „ide figyeljenek emberek, ha engem elősegítenek abban, hogy bekerüljek a parlamentbe, azon leszek, hogy munkahelyet teremtsek”. Bekerült, és nem történt semmi sem. Én azt kérdem, miért nem dolgozik 300 fizikai dolgozó a nyíregyházi vízügynél, úgy, mint mi a 60-as, 70-es években. Azért, mert a ház ki van festve, és minden a helyén van? Nem! Én azt mondanám, hogy vegyenek fel 400 embert, és én most nyolc osztállyal elmondom előre 50 évre, hogy mit kell csinálni. Fel van töltődve a Tisza, s ott szaggat, ahol akar. Amennyiben olyan partvédekezési munkálatok lennének a Tiszán, mint a szüleink idején, az összes folyóparti, szegény embernek lenne kenyere. A hetvenes években, amikor egy gyönyörű kanyart kiköveztünk, s este ránéztem, hát mosolygott rám a Tisza. Ma… Siralom ránézni.
Némi tűnődés után halkan hozzáteszi:
– Márpedig ez a Tisza az unióban is itt fog folyni.
origo.hu
Hosszú betegeskedése után visszatért Szily Nóra: „Annyi minden kimaradt!”
