Srebrenica emléke

Csak saját nevemben beszélhetek, mert ha Srebrenicáról van szó, akkor még mindig nem lehetséges Bosznia-Hercegovina elnökségének a nevében szólni – állapította meg Sulejman Tihic, a testületi államfő bosnyák tagja a boszniai háború legkegyetlenebb vérengzése (1995 júliusa) azonosított áldozatainak temetésén, a Srebrenica melletti Potocariban.

A mintegy nyolcezer lemészárolt muzulmán közül eddig nyolcszázat azonosítottak, s hatszáznak – 599 férfinak és egy nőnek – rendezték meg a temetését, amelyen a szarajevói lapok híradása szerint mintegy húszezren jelentek meg, s amely valóságos politikai eseménnyé vált. A gyászszertartáson jelen voltak a nemzetközi közösség képviselői, s felemásan az országé is. Bosznia-Hercegovina szerb politikusai, a Szerb Köztársaság vezetői nagy alkalmat szalasztottak el, hogy a nagy formátumú német politikushoz, Willy Brandthoz hasonlóan fejet hajtsanak az áldozatul esett polgártársaik előtt, s ezzel fejezzék ki: elítélik a bűntényt, hogy senkivel se történhessen meg soha többé Srebrenica.
Paddy Ashdown – aki a nemzetközi közösség képviseletében jelent meg az etnikai tisztogatás, a tömegmészárlás áldozatainak temetésén – ugyancsak elmulasztott megnevezni egy másik felelőst, aki nem gátolta meg a genocídiumot. A vérontást talán meg lehetett volna akadályozni, ha a holland kéksisakos zászlóalj másképpen reagált volna – hiszen Srebrenica az ENSZ által védett övezet volt –, s nem hagyják Mladicsra a város húszezer lakosának az evakuálását. 1995. július 12-én döntött a boszniai szerb erők parancsnoka, hogy személyesen irányítja a deportálást. A férfiakat különválasztották, különböző helyekre terelték, majd négy nap alatt (14–17-éig) kivégezték őket. A menekülők után pedig valóságos embervadászatot rendeztek. A legfiatalabb áldozat, Junuz Selimovic – akit maga Mladics vett le a teherkocsiról – tíz és fél éves volt, a legidősebb nyolcvan.
A tragédiát most gondolatban újra átélő boszniaiaknak fájdalmas tény, hogy a gyilkosok, Ratko Mladics és Radovan Karadzsics – támogatóik népes táborának köszönhetőleg – nyolc évvel véres tettük elkövetése után is szabadon vannak, politikai utódaik, elvbarátaik, követőik pedig – tisztelet a kivételnek – ott ülnek a Szerb Köztársaság vezetőségében. Ám mindenki számára világos, hogy a szerb vezetők – tetteikkel bizonyítják – Bosznia-Hercegovinát nem tartják sem államuknak, sem hazájuknak.