Valóban döbbenetes. Mert a kazincbarcikai kórházzal történő első találkozás a következőképpen zajlik: a látogató kiszáll az autóból – már amennyiben nem mentővel hozzák –, bezárja a jármű ajtaját, s lassan a fölébe magasodó, tízemeletnyi bádogborítású épületre emeli a tekintét, majd hosszasan mérlegeli, hogy valóban be akar-e fáradni. Aztán – ha kényszerítő szükségből az igenre szavaz – elindul a riasztóan szürke, ám megvalósulásának évében Ybl-díjjal jutalmazott betonkolosszus főbejáratának irányába, ahol az öngyilkos bevetésre készülődő második világháborús japán pilótára emlékeztető „Fáradt orvos portréja” homlokzati szobor hívja fel magára a figyelmet. Innentől zökkenőmentes az előrejutás, habár a portások bizonyosan be tudnának számolni néhány pánikszerűen elmenekült polgárról, akik gyanútlanul igénybe vették a földszinti toalett szolgáltatásait.
És hol van még a vízkő!
Például Trencsényi Erzsébet kórházigazgató irodájában. Az intézmény vezetője ugyanis megőrizte azt a vízcsődarabot, amelyről egy esztendővel ezelőtt a Tiszta Tér Technológia című épülettisztítási szakmagazin a következőképpen emlékezett meg: „A választási kampány során Medgyessy Péter többször is felhívta a figyelmünket arra, hogy a kazincbarcikai kórházban milyen súlyos problémát jelent a vízkő.”
– Kazincbarcikán Magyarország egyik legkeményebb vizét használjuk, ugyanis a barcikai vízben a budapestinél háromszor több a vízkő kialakulásáért leginkább felelős kalcium. A gondjaink tehát korántsem az elmúlt néhány esztendőben keletkeztek. Én magam 1992 óta próbálok eredménytelenül címzett támogatást szerezni az épp aktuális kormánytól – avat be küzdelmes hétköznapjainak rejtelmeibe Trencsényi Erzsébet. – Az idén annyi változott, hogy a minisztériumból jelzést kaptunk, miszerint kedvezményezettek vagyunk. Ez azt jelenti, hogy a teljes felújításhoz szükséges 5,2 milliárd forintból – ha az Országgyűlés is úgy akarja – 2,6 milliárdot megkaphatunk. Így a szakrendelő és az ápolási rész rekonstrukciója elmarad, fontosabb a falak és a nyílászárók rendbetétele. A kórtermeket is mindenképpen komfortosítanunk kell.
Némi keresgélés után az igazgatói vitrinből előkerül a vízköves csővezeték sajtótörténeti darabja, amely politikai hovatartozástól függetlenül valóban elképesztő látvány, mert a tíz centiméteres átmérőből legalább nyolcat a kazincbarcikai vízkő birtokol. De van ennél cifrább is – figyelmeztet Trencsényi Erzsébet, és rövid intézménynéző körútra invitál. Közben pedig mesél.
– Az 1969-ben átadott városi kórház építésekor a klasszikus paneltechnikát alkalmazták: a vasbeton vázra kétoldalt függönyfalat és alumínium nyílászárókat illesztettek; a falakat kívülről lemez, belülről pedig szivacs jellegű műanyag hab és dekoritlap borítja. A szerkezet tehát nem az örökkévalóságnak készült, ráadásul az sem vált a hasznára, hogy harminchárom éve nem került sor komolyabb rekonstrukcióra. Egyébként az országban még két ugyanilyen technológiával készített kórház működik: az ajkai, valamint a negyedik esztendeje felújítás alatt álló karcagi kórház. Ezek az építmények már nem felelnek meg a kor követelményeinek, és erre a rekonstrukció sem jelent megoldást.
Megérkezünk a műszaki szobácskába, ahol az igazgató asszony arra figyelmeztet, ne dőljek neki a falnak, hacsak nem akarok átesni a szomszédos vizsgálóba, ugyanis a lambéria mögül kikopott az anyag. De megéri az óvatos helyezkedés: az archívumból a miniszterelnök csövét sokszorosan felülmúló vízköves relikviák kerülnek elő, úgymint hosszában kettérepedt acélcső, falból előtörő forró vizet felfogó dézsa, valamint a legemlékezetesebb, a kalciumos cseppkőbarlanggá alakult bojler.
De ne csak a falak mögött kutakodjunk – indítványozza az intézményvezető, aki szerint az is kihagyhatatlan élmény, ahogyan a hetedik emeleten a bezárt ablakokon át süvít a szél.
– Az utóbbi években önerőből nagyon sokat alakítottunk a kórház működésén. Bevezettük a mátrixrendszert, amelynek a legfontosabb eleme az, hogy nem a beteg megy az orvoshoz, hanem fordítva. A rendre és a tisztaságra fokozottan figyelünk, csak hát egy ennyire lelakott, ütött-kopott épületben lehetetlen feladat a tökéletesség látszatát kelteni.
Emeletről emeletre haladunk lefelé, s Trencsényi Erzsébetnek minden osztályon van egy-két története a rossz kórház-finanszírozás és a menedzserszemléletű vezetés visszás kapcsolatáról. A belgyógyászaton például azzal lep meg, hogy a betegek a francia katonaságtól zsákmányolt elektromotoros ágyakon pihennek.
– Ezeket a távvezérlős ágyakat egy Párizsban élő barátom közreműködésével szereztük a hadseregtől. A hazahozataluk sem került pénzbe, mivel egy másik ismerősöm épp Franciaországban tartózkodó kamionjai visszafuvarban vállalták a szállítást. Kizárólag azért kellett négyszázezer forintot kifizetnünk, mert az engedélyeztetés során a magyar szakhatóságnak be kellett mérnie a külföldről származó szerkezeteket.
Kívül, a mentőautók egykori felhajtóján – mert már ez sem használható – ácsorogva azonban nem sok minden látszik a benti világ fejlődéséből. Mondja is Trencsényi Erzsébet, hogy hiába áll tizenhat esztendeje az intézmény élén, sokszor arra gondol, az alapokig kellene lebontani az épületet, a helyén pedig valami újat, valami korszerűt létrehozni. Csakhogy ez a mátrixrendszernél is forradalmibb elképzelés, így még sokáig marad a vasbeton váz, az alumíniumlemez, a szivacs jellegű műanyag hab és a dekoritlap. Meg az ismeretlen, fáradt orvos portréja.
origo.hu
Nagykanizsa híres a vicces kocsmanevekről, hallott már a Tanácsházáról?
