Vizuális forradalom

Vizuális forradalmat ígér az olvasóknak Szombathy Pál, a Magyar Hírlap új főszerkesztője. Mindez akár a Ringier-lapbirodalom belügye is lehetne, ha a választások óta nem alkothattunk volna már némi fogalmat e vizuális revolúció természetéről: más, az MSZP piros dzsekis és médiakampányában elévülhetetlen érdemeket szerző arcok (Sugár Ágnes, Juszt László, Szegvári Katalin, Lagzi Lajcsi stb.) mellett a Ringier-boyok (Pallagi Ferenc, Bánó András és maga Szombathy Pál) is haladéktalanul az ezer sebből vérző, mégis busásan tejelő Magyar Televízió kulcsszerkesztői és műsorvezetői pozícióiban találták magukat. (Másokat csak gyors kitüntetésekkel kompromittáltak.) Ráadásul Szombathy – hasonlóan a polihisztor Juszthoz – egyszerre próbált élesben közszolgálati és kereskedelmi tévésztár lenni; miközben a Magyar Hírlap dossziérovatát is szerkesztette A nap témája címmel.
Most, hogy a menesztett (és az eddig nem létező szerkesztőségi bizottság élére röpített) főszerkesztő asszony helyére Szombathy került, ő lett a nap témája. Régóta érlelődött ez a lépés: az Index számítógépes csevegőfórumán már január végén megszellőztették, hogy a zárt főszerkesztői pályázat meghívottjai között H. Bíró László végkielégített Népszava-exfőszerkesztő mellett Szombathy is ott van. A szabadszájú csetelők úgy tartják: Kocsi Ilona (aki pedig Orbán Viktor virtuális likvidálását is túlélte székében) a tulajdonosok szemében „VIP-hitelét vesztette”; Szombathyról pedig tudni vélik, hogy „csont szoci”. Ilyesmit persze lehetetlen bizonyítani – ám tény, hogy a Horn-éra idején diploma nélkül lett a köztévé belpolitikai műsorainak főszerkesztője, majd később A Hét – vagy ahogy akkoriban írták, a7 – főszerkesztője és egyik műsorvezetője.
Mindez (a köztévének a kampányhősök kifizetőhelyévé degradálásától eltekintve) végül is belharc: lehet azt mondani, hogy a tulajdonos szalad a pénze meg a példányszám után. Az már közérdekűbb, ha a változások olyan irányúak, hogy úgyszólván az egész „mértékadó” napilappiacon a szocialista holdudvar kerül fölénybe. (Talán most kap választ az SZDSZ a nyári mini kormányválságra vagy arra, hogy az új kancelláriaminiszter környezetéből érkező Kósa Somogyi György tévéelnök-jelöltségét megvétózta.) A híradásokból az tetszik ki, hogy a koncepciógyártás már néhány hete gőzerővel folyik – még rágondolni is rossz, ha március idusán Demszky Gábor úgy kezdte volna beszédét a Petőfi-szobornál: „El a kezekkel a Magyar Hírlaptól…” A változások hátterében gazdasági versenyhivatali vizsgálat folyik: vajon a Ringier nem szeletel-e túl sokat a sajtótortából a Népszabadság, a Magyar Hírlap, a Blikk és a Nemzeti Sport többségi birtoklásával? A monopolizálódásnál is nagyobb bajnak látszik azonban, hogy lassan az egész kormánypárti sajtó szoros pártbefolyás alá kerül: a kormányzati asszisztenciával ünneplő Népszavát például egy volt MSZMP-s képviselő birtokolja. Mielőtt bárki is krokodilkönnyeket emlegetne, szögezzük le: Magyarországnak egyaránt égető szüksége van tisztességes, pártházaktól és platformoktól független jobb- és baloldali sajtóra. Ezek hiányában félkarú óriás a parlamentáris rendszer, nem lehet ellenszegülni a klientúra kielégíthetetlen éhségének, lehetetlenné válik legsorsdöntőbb nemzeti ügyeink kibeszélése is. A tisztességes baloldali sajtó (amely nem közöl alapjaiban hamis álexkluzív álinterjút a francia államfővel, mint Mester Ákos 168 Órája) a jobboldalnak is elemi érdeke: légüres térben éppúgy nem lehet vitázni, mint gázzal elárasztott agórán.
Gyurcsány Ferenc, a miniszterelnök stratégiai főtanácsadója szerint egy nyitott politikájú pártnak kultúrájában és szervezetében is nyitottnak kell lennie. Az új hírlapos hitvallás szerint „erősödik a sokszínűség és a nyitottság”. Az egybecsengés hallatán huncut, aki rosszra gondol – de több kultúra és kevesebb szervezet talán mindannyiunknak nagyobb hasznára válna.