A Délmagyarország 1937. április 8-i, csütörtöki számában írta: „A halott költőt a délelőtti órákban [szerdán] helyezték be utolsó lakásába, abba a fekete, nehéz tölgyfa koporsóba, amelyet szülővárosa választott ki számára. Közben elkészült a Kultúrpalota [ma Móra Ferenc Múzeum] előcsarnokában a fenségesen szép raval, a falakat széles gyászdrapériákkal vonták be, a csarnokot pálmákkal, dísznövényekkel ékesítették fel, a ravatal köré hatalmas kandelábereket állítottak. Délután szállították át ide a fekete tölgyfa koporsót és helyezték el a ravatalon…”
A fotó tanúsága szerint a kép jobb szélén Thékes István anyai nagyapja, Juhász Endre (1897–1966) foglal helyet, aki a költő (1883–1937) kisöccse volt. Mellette ómama – így nevezték, nevezik családi körben –, Juhász Gyula édesanyja, Juhász Illésné Kálló Matild lefátyolozva. (1953 májusában hunyt el, 91 éves korában.) Ómama jobbján T. I. keresztanyja, a költő húga, Juhász Margit (1888–1976) látható, majd dr. Kálló Antalné, Juhász Gyula unokatestvérének a felesége. A sor szélén T. I. édesanyja (1920–1983), Juhász Endre lánya.
Juhász Endre bátyjához hasonlóan művelt, tehetséges ember volt, ugyanakkor bohém természetű, aki még 65 éves korában is két-három napot „összeadott” olykor. Így emlegette az unokája. Klasszikus történet: a karácsonyt mindig együtt töltötte a család; „Bandi bácsi” három nappal szenteste előtt elment kenyérért, de csak gyertyagyújtásra érkezett meg…
T. I. nagyapja pár sorban feljegyezte bátyjával kapcsolatos emlékeit.
„Azt hiszem, 1932-ben meglátogattam a Siesta szanatóriumban [Budapesten] – írta. – Aggódva közeledtem a szobájához: hogyan találom, mivel köszöntsem? Tudtam, hogy irtózik attól a kérdéstől: hogy vagy? Ezzel semmiképpen sem kezdhetem. De hát akkor mit kérdezzek? Hogyan kezdjem? Benézek az üvegajtós szobába: alacsony ágyon fekszik köpenyben, és a fején egy turbánszerű készülék az állandó fejfájás csillapítására. Kopogásomra lassan leemeli fejéről a készüléket, felemelkedik, köszöntöm, megöleljük egymást, leülök az ágyra. Hallgatunk, majd az otthonról kezdek beszélni, s előveszem Manyika [T. I. édesanyja] legújabb fényképét. Kézbe veszi, hosszan nézi, könnyezik és suttogva mondja: »Drága kis Mancika, milyen szépen elterveztem, hogy én fogom magyar irodalomra tanítani…« Nehéz szavakat találnom, mert tudom, hogy a szokásos vigasztalást valósággal gúnynak veszi. De lassan-lassan ő is beszélni kezd, majd belső zsebéből verseket húz elő, reszkető kézzel adja át: »Testvér, itt vannak ezek az írások, talán az utolsók, vidd haza, mutasd meg otthon, mindegy, hogy mit csinálsz velük…« Hat-hét vers lehetett, köztük a Gyerekkori arcképem.
»Egy gyermek néz rám, több mint negyven éve / Sötét szemével, mint a fájdalom, / Pedig nem tudta még, micsoda éjjel / Borul derűs lelkére egy napon…«
Apróságok, sokak előtt talán jelentéktelennek látszó dolgok… nekem nagy értékek, különösen, ha kíséretükben az arc is megjelenik hol mosolygósan, hol bánatosan, hol a lelkesedés tüzében égő szemekkel vagy a fájdalomtól terhes, lemondó sóhajtással, s ilyenkor szinte valószínűtlennek látszik, hogy nincs itt, pedig milyen szépen mondta, hogy: »Szeretnék néha visszajönni még!«”
Ómama. A Délmagyarország már idézett cikkében olvasható: „A tragikus esemény a legmélyebb gyászba az elhunyt költő matróna korú édesanyját, önfeláldozó ápolóját borította. Özvegy Juhász Illésné ma sem tudja elhinni, hogy a fia, akit annyira szeretett, annyira babusgatott, nincs többé. Rettenetesen megtörte a csapás, könnytelenül zokog kedd este óta szüntelenül.”
„A lelke: bánat! Annyi minden érte. / Nehéz özvegység rászakadt fejére, / S míg én betegen, búsan tovább éltem, / Ő imádkozott és szenvedett értem” (Édesanyám).
T. I. nyolc és fél éves volt, amikor a költő édesanyja meghalt. Imádta őt és a bátyját – emlékezik. A negyvenes évek végén a családi program vasárnaponként az volt, hogy megebédeltek, édesapja kiment a SZAK-meccsre, a gyerekeket megmosdatta az édesanyjuk, felöltöztette őket, fehér zoknit és szandált adott rájuk, és elmentek ómamához a Zrínyi utcai lakásba. Egyébként általános iskolás korában T. I. minden délelőttöt ómamánál töltött, mivel a tanítás délután volt. Megcsinálták a leckét, s utána rongylabdaderbi következett a költő húgával.
Juhász Gyula édesanyja tökéletesen tisztában volt fia tehetségével és tehetetlenségével. Tudta, hogy esendő, csetlő-botló ember, ezért javasolta 1899-ben, hogy kerüljön a váci piarista rendházba. Az volt az álma, hogy a fiából pap lesz. De Juhász Gyula nem bírta a novíciusok között. „Mikor hamut szórt a prior fejemre, / S a rekviemet rekedten rebegte, / Sírtam, de én az életet sirattam…” (A bűnös barát)
Juhász Margit, a keresztanya. Nagyon szoros kapcsolat volt Juhász Gyula és a húga között. Ennek egyik írásos emléke, hogy amikor König (1934-től Király) Péter zeneszerző (1870–1940), a szegedi zeneiskola igazgatója udvarolt Margitnak, és Juhász Gyulát 1908-ban kinevezték a nagyváradi premontrei gimnázium helyettes tanárának, viccesen azt írta húgának, hogy „a család anyagi helyzetén ugyan nem javít a König, de szellemi reputációját emelni fogja”.
Dr. Kálló Antalné. Férje a költő halálakor a szegedi kórház patológiai osztályának vezetője volt. Ő boncolta fel, és rendezte el a Kultúrpalota előtti ravatalon unokatestvérét, Juhász Gyulát. „Tóni bácsi” később elmondta T. I.-nak, hogy a búcsúztatás előtti este is megnézte a költőt a ravatalon, mert meg akart győződni róla, hogy minden rendben van-e a halott körül. Dr. Kálló Antal (1898–1977) kiváló orvos volt. A boncolás után a családtagok tudtára adta, hogy „Gyula száz évig is élhetett volna, olyan tökéletesek voltak a belső szervei”. Csak hát az idegrendszere volt gyenge.
T. I. édesanyja. Borbély Sándor írja a Nagy Magyar Írók sorozatban Juhász Gyuláról: „1929. november 22-től haláláig kilenc alkalommal volt, rövidebb-hosszabb ideig, a szegedi idegklinika ápoltja.” Másutt pedig: „A kapcsolatteremtés és -tartás lehetetlensége ennek a betegségnek a legnagyobb borzalma, amely végül deviáns elkülönüléssé fajul. Emlékezések egész sora számol be teljes visszahúzódásáról, bezárkózottságáról. Egyszerűen nem lehet szóra bírni. Nem válaszol, nem mozdul.” T. I. édesanyja volt az egyetlen ember, akit utolsó napjaiban is beengedett magához. Radnóti írja Elégia Juhász Gyula halálára című versében: „Öt évig laktam városodban, költő, / s nem láttalak sosem. Négy fal között, / csomós sötétben éltél távol és / nem érdekelt e földi tartomány / s a folyton mást dajkáló diadal; / immár a rémes sár ölében fekszel, / esőtől nedves deszkaszál takar.”
Nagy temetés volt. Gyászhuszárokkal. Ők a szóban forgó fényképen is látszanak. Vélhetően a város akkori polgármestere, dr. Pálfy József olvassa papírra vetett sorait. A gyászmenet a Belvárosi temetőig gyalogosan tette meg a három kilométeres utat.
A fénykép hátoldalán ceruzával az olvasható, hogy Magyar László fotója. És kéri is a képet vissza. Magyar László a költő újságíró barátja volt, aki egy helyütt azt írja: „Juhász Gyula számára születésnapjai kiváltképp a halálvágy ébresztői voltak.” Ismeretes: 1883. április 4-én született, és 1937. április 5-én este otthon túl sok veronált vett be…
Ilia Mihály, a szegedi egyetem irodalomtörténész-professzora hívta fel a figyelmünket, hogy a Somogyi-könyvtár Juhász Gyula-kiállításán látható egy József Attila dedikációjával ellátott kötet belső címlapja: „Juhász Gyula bátyámnak nagy-nagy szeretettel, József Attila. Szeged, 1922. december 17.” Juhász kitépte ezt az oldalt a neki ajánlott könyvből. A dokumentum megmaradt, a kötetet elajándékozta.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
