A bizottság előtt

Jobbat nem tudván kitalálni, a kormánypárti többség gyorsan összehívott egy ülést az úgynevezett lisszaboni nyilatkozat által kialakult politikai helyzet megtárgyalására. A parlament külügyi bizottsága fontosnak tartotta tisztázni, milyen körülmények között, minő indíték alapján és miféle cél által vezérelve született meg az európai kereszténydemokraták által június elején megfogalmazott dokumentum, amely egyszerűen szólva aggodalmát fejezte ki a Magyarországon az utóbbi időben tapasztalható különböző jogsértések miatt. Akinek lehetősége nyílt annak idején meglesni a – csak igen diszkrét körben vetített – Balázs Béla stúdiós dokumentumfilmeket a pártállami rendszer visszataszító bizottságosdi- játszmáiról, az most is maga elé képzelheti a szocialista politikusokat, amint fenemód komolyan meghányják-vetik azt a roppant súlyos inszinuációt, amely hazánkat érte a nyugati polgári demokrácia részéről. Ráadásul gyanújuk szerint mindez itteni sugallatra történt, nevezetesen az előző miniszterelnök setét aknamunkájának sikerült befeketítenie az egyéves baloldali kormányzás szivárványos Magyarországát. A bizottság tehát beidézte meghallgatásra Orbán Viktort, s hogy ne érezze magát nagyon egyedül, a tegnapi tárgyalásra meghívta a jelenlegi miniszterelnököt is.
Nem tudni, mennyire komolyan gondolták végig az egészet a bizottsági emberek, de az első meglepetés alighanem akkor érte őket, amikor a volt kormányfő jelezte: elmegy a meghallgatásra, kérdezhetnek tőle bármit. Csalódás – ha Medgyessy esetében egyáltalán lehet ilyesmiről beszélni – akkor érhette a bizottságot, amikor kiderült, a kormányfő nem fogadta el a szíves invitálást, sajnos még az őt hivatalból helyettesítő kancelláriaminiszter sem ér rá, de elmegy majd helyette egy tizedrangú minisztériumi államtitkár, érjék be azzal. A történet ettől fogva annyiban különbözik a régi szociofilmek sztorijától, amennyire a 2003-as Magyarország különbözik az 1970-es évek magyar világától. A most a köztársaság törvényhozásában üldögélő szocialistáknak összeszorított szájjal kellett végighallgatniuk, amint a negyvenen alig túl járó exkormányfő közölte: a magyar polgároknak alkotmányos joguk szabadon gyülekezni, nyilvánosan tiltakozni az őket ért jogsérelmek miatt, joguk van a szabad sajtóhoz és a pártatlan tájékoztatáshoz, joguk van következmények nélkül véleményt nyilvánítani a politikai élet egyes szereplőiről, akár tetszik ez egyeseknek, akár nem.
Orbán szabadon távozott a bizottsági ülésről, ebből is látható, hogy szerencsére eltelt jó darab idő 1958 júniusa óta, de már 1989 óta is nagyot fordult a világ. Ha van valami igazán botrányos a liszszaboni nyilatkozatban, akkor az éppenséggel az, hogy sajnos az elmúlt egy év alatt a fenti szabadságjogok nem egy közismert esetben sérültek, amiről csakis azok tehetnek, akik a jogsérelmet elkövették. Még jó, hogy ügybuzgó, az országunk jó hírére hagyományosan kényes szocialisták nem vádolták meg Lisszabont a belügyeinkbe való beavatkozással, megfeledkezve arról az időközben bekövetkezett csekélységről, hogy már egy táborba tartozunk Portugáliával is, az Európai Unió keretén belül semmi helye a politikai hisztériának, de még sértődésnek sem, ha netán kritika éri a ház elejét valami disznóság miatt.
Meg kell értenünk a szegény szocialistákat, nem könnyű nekik állandóan alkalmazkodni a változó körülményekhez. Nem úgy van már, mint régen… Olykor a miniszterelnöküket sem ártana figyelmeztetni valakinek, hogy menjen el oda, ahová fontos ügyben hívják.