Megfontolás nélkül

Mádl Ferenc visszaküldte megfontolásra az Országgyűlésnek a kórházak privatizációjának szabad utat engedő kórháztörvényt. A parlamentnek a törvény hatvan napot ad arra, hogy újratárgyalja a jogszabályt, és ha a többség kedve úgy diktálja, akár egy tollvonásnyi változtatás nélkül újra megszavazza. A szocialista–szabad demokrata többségű parlament, úgy tűnik, nem tartja sokra az államfői intézményt. Tegnap este nyolc órára rendkívüli parlamenti ülést hívtak össze, hogy egy ismételt szavazással a törvény aláírására kényszerítsék a köztársasági elnököt.
A kormánypártok Ki nevet a végén? fedőcímű valóságshow-nak tekintik a parlamenti demokráciát. Azt hiszik, ha formálisan értelmezik és tartják be törvényeinket, azt nem látja át és büntetlenül hagyja a nép, amelynek csupán statisztaszerepet szánnak. Pedig idén a nyár heves, a kaszával meg az aszály miatt nem sok termést kell betakarítani. Az uborkaszezonban pedig csupán a közvélemény-formáló elit szokott kies tengerpartokra elutazni. Úgyhogy lesz idő arra, hogy bebizonyítsuk, amit demokrácia címen adnak elő egy éve, annak szerzője akár Orwell is lehetett volna. Egy biztos, nem múlik el úgy ez a nyár, hogy a 19 ezer forintos apanázzsal megtévesztett nyugdíjasok, a nagyvonalú béremelések után elbocsátott pedagógusok ne lássanak át a pártállami keresztes pókok által szőtt szitán. Lapzártakor még csak gyülekeznek a honatyák a Tisztelt Házban, de nincs kétségünk afelől, hogy a köztársasági elnök által megfogalmazott kritikák falra hányt borsóként peregnek le a parlament faláról. És mire éjfélt üt az óra, a szavazógéppé degradált megélhetési országgyűlési képviselők a pártjaik utasítására ismét megszavazzák az európai gyakorlattal is szemben álló törvényt.
Az államfő ezután már csak egyet tehet: aláírja a törvényt, s az egészségügyben az eredeti kormányzati szándékoknak megfelelően július elsejétől szabad a gazda. Ha Mádl Ferenc a másik törvényes lehetőséget választja, tehát alkotmányossági aggályokat támaszt a törvénnyel szemben, akkor a törvény csak azután léphetett volna hatályba, ha az alkotmánybírák, megvizsgálva a jogszabályt, arra a döntésre jutnak, hogy az nem sérti az alkotmányt. Ezzel időt nyert volna az orvosi kamara a többi szakmai szervezettel együtt, módjuk lett volna arra, hogy a törvényről alkotott álláspontjukat megismerhesse a köz. Az elnök kiváló jogász, bizonyára konzultált alkotmányjogászokkal is, amikor úgy döntött: nem szükséges az alkotmánybírák elé vinni a kórháztörvényt. Mert bár az ugrásra készen álló befektetőkön kívül senkinek nem jó az új törvény, alapjogot mégsem sért – legalábbis az elnök és tanácsadói szerint.
Csehákék az államfő összes felvetését, aggályát megválaszoltnak tekintik. Így cáfolják azt is, hogy a magas szintű ellátáshoz való egyenlő hozzáférés lehetősége jelentősen csökkenni fog, ha egyes intézményeket kimazsolázhatnak a befektetők. Csakhogy az egyenlő hozzáférés lehetőségét még tisztán állami finanszírozás mellett sem volt képes biztosítani a magyar egészségügy, mert Csehákék már az előző rendszerben kifejtett áldásos működésének eredményeként előfordult: két, érszűkületben szenvedő beteg közül az egyiket a vidéki kórházban csonkolással „gyógyították”, míg a másikat egy budapesti kórházban „lábat megtartó módon” érsebészeti beavatkozással kezeltek.
Talán előhúzzák a fiókból azokat a hatástanulmányokat is, amelyek a törvény lehetséges következményeit tárták fel. Amelyek állítólag el sem készültek, mert a végkiárusítás előkészítésének lázában erre nem jutott idő. Egyébként is, hogyan képes bármilyen aggályt eloszlatni az a Csehák Judit, aki egészségpolitikusként eltűrte, hogy a magyar népet a csernobili atomrobbanás után a nap mint nap csökkenő háttérsugárzási értékekről szóló mesékkel – talán a KGB utasítására – becsapják?