MI A MAGYAR?

Ady Endre nevezetes bohémtanyái közt ritkán emlegetik a Délivasút kávéházat. Pedig itt, az Alkotás utca elején, ebben a békés budai kávéházban, amelynek tőszomszédságából indulnak a gyorsvonatok a tenger és az „Azúrország” felé, egyre növekvő szeretettel és büszkeséggel őrzik a háború előtti évek Ady Endréjének emlékét.
Tóni, teljes becsületes nevén: Konecsny Antal, a főúr, látva, hogy a ceruzával, papírral szórakozó törzsvendégek közé tartozom, már régebben eldicsekedett, hogy ismerte Adyt. Az asztalát is mutatta: ott van az utolsó páholyban, az oldalfronton.
Ma aztán kivallattam, mondja el, mit tud Adyról.
– Sokszor járt minálunk – mesélte Tóni két fizetés között, boldogan, mert a nagy bohém emléke a saját fiatalságát is felidézte, amikor még kiszolgáló pincér volt. – Itt kezelték valahol a szomszédban, a szanatóriumban. Este szokott jönni vagy még többször késő éjjel. Olyankor már nem volt zene, de a cigányok itt rostokoltak, várták, jön-e vendég a szeparéba. Hát jött Ady. Egyenesen a főnöknőhöz ment: – Csak egy szál cigányt, nagyságos asszony, csak egy szál cigányt! – Akkoriban Dani Gyuri muzsikált nálunk, Ady nagyon szerette, leültetett magához bennünket is, és azt mondta, hogy ha velünk van, úgy érzi magát, mintha hercegek közt ülne. Nekem meg dalolnom kellett. Mikor azt énekeltem, hogy: „Szeretném én akkor azt az urat látni, aki velem versenyt tudna furulyázni!”… hát az szörnyen tetszett neki.
(…) Tóni a Felvidékről származott Budapestre, nem tökéletes a magyarsága, s ezért aztán nem csoda, hogy versét bizony egyet sem tudja Adynak, még sorokat sem tudna idézni. A főpincér szemével és szívével néz, és vágyik vissza a múltba:
– Néha elszundított. Hagytuk aludni. Reggel négy óra felé aztán odaült ahhoz az asztalhoz – Tóni a hátsó sarok felé mutat –, és írni kezdett. Akárhányszor pénz nélkül jött be mulatni, de azért nem maradt adós. Telefonáltatott a messzendzser boyért, az jött, kapott egy cédulát, egy óra múlva pedig hozta valahonnan a pénzt, húsz vagy harminc koronát. Mi csak néztük…!
Megtudom, hogy Ady még titkárának is meg akarta tenni az énekes pincért. Pedig volt neki másik, igazi titkára. Meg hogy valami lány is volt a dologban. A lányról Tóni édeskeveset tud. De mikor azt kérdezem, hogy milyen külseje volt Adynak, felkapja az öklét, úgy mutatja:
– Ekkora szeme volt, ni! Mindig elegánsan járt, kellemes megjelenése volt, nagy kalapot hordott, néha egész óriás kalapban jött… Egyszer meg – folytatja – autón érkezett a barátaival. Akkor még más volt az autó, nagy ritkaság volt, micsoda feltűnést keltett, kérem alássan, micsoda feltűnést!
A lányról, aki benne volt a dologban, többet tud a tulajdonosnő, özv. Donnerreich Hermanné. Az ősz hajú, halk beszédű, fekete ruhás hölgy akkoriban egymaga vezette a kávéházat. Most két veje segíti. Nagyon jól emlékszik Adyra:
– Igen, igen – mondja –, volt itt egy lány. Lujzának hívták, ha jól emlékszem. Nagyon szép, kreol arcú, fekete hajú, kék szemű, érdekes, filigrán teremtés volt. Ez a lány az oka, hogy Ady járni kezdett hozzánk. Úgy ismerkedtünk meg, hogy 1912 vagy ’13 nyarán, éjjel két-három óra tájban bejött két úr. A fiatalabbik hamarosan odajött hozzám a kasszába és azt mondta, hogyha tudnám, kicsoda az a másik úr, biztosan rögtön elengedném vele a kisaszszonyt, Lujzát. És mondta, hogy az az úr Ady Endre. Én azt feleltem: – Nézze, ma Ferenc József az első az országban, de ha az jönne, akkor se engedném, mert rendnek kell lenni. Különben elmenne a kávéfőző is és mindenki, és én itt maradnék egyedül. – Hát az urak megnehezteltek és elmentek, hogy soha többet ide be nem teszik a lábukat. Két óra múlva visszajöttek és elkezdtek pálinkázni. Megvárták, míg hat óra lett, akkor a kisasszonyt leváltották, ők meg elkísérték. (…)
Szabó Lőrinc: Ady emléke egy budai kávéházban (1934)