Politikai bruttósítás

Most, hogy a Medgyessy-csomaggal kipukkadt a jóléti rendszerváltás szocialista luftballonja, s a kabinet meg a bizonyítványmagyarázó holdudvar minden kommunikációs erőfeszítése vélhetőleg arra irányul majd, hogy a kereken egyéves kormányzás gazdaságpolitikai fiaskóját a német válságra, az iraki olajháborúra meg ki tudja, még mire kenje – borítékolható, hogy a közszolgálati médiakrízisre minden bizonnyal a kellőnél kevesebb figyelem jut a Miniszterelnöki Hivatalban. Igaz, úgy tekinthetik: ők még ebben a lapos pénztárcájú időszakban is megsegítették a három közmédiumot. A valóságban persze a Magyar Rádiót és a Duna Televíziót inkább megalázták, helyben járásra, sőt visszalépésre kényszerítették a juttatott töredék összeggel, amiből nemhogy fejleszteni, de még szinten tartani sem lehet. A tőkeemelés címén a Magyar Televíziónak juttatott ajándék milliárdok viszont azt mutatják: a „nemzeti középen” a feltétel nélküli lojalitás mindig elnyeri méltó jutalmát.
Pedig a közmédiára már csak azért is fokozottan figyelni illene, mert modellértékűen mutatja a Medgyessy-kormány (f)osztogatási taktikáját: az egyik kezemmel adok valamennyit, a másikkal visszaveszek kétszer annyit. A legendás 19 500 forintot elköltő nyugdíjasok – akik 2002-ben a tizenharmadik havi nyugdíj reményében szavaztak az MSZP-re – nem is érzékelik, hogy a forintleértékeléssel sokkal többet elvesznek tőlük, mint ez a szűkös húszezer. A média érzékenyebb: a közrádió (ellentétben kereskedelmi mostohatestvéreivel) nem sugározhat napi huszonnégy órában kívánságműsort; s ha a képernyőt nincs mivel megtölteni (mert minden nézhető archívumi tételt tizenhatszor megismételtek már), képes akár elsötétülni is. Ha pedig ez a szégyen bekövetkezik, az kizárólag a kormánypártok bűne lesz: megszüntetvén a készülékhasználati díjat, egyszerűen kiiktatták a finanszírozási automatizmust.
Ha a politikai pragmatizmus szempontjából nézzük a dolgot, Lendvai Ildikóék gondolatmenete még akár zseniálisnak is lenne mondható. Beiktattak a gátlástalan ígérvénysorba egy olyan tételt, amely nem túl jelentős ugyan, de minden választónak van azért hová tennie. Tisztán szociális intézkedésként állították be a díj eltörlését, a száznapos program teljesítésekor módszeresen ki is pipálták, holott – roppant előretekintően – már ellenzékben is a közmédiumok szisztematikus bekebelezési projektjének részeként tekintettek rá. A logika egyszerű: médiatörvény ide, kuratóriumok oda, aki közvetlenül a pénzt adja, az diktál. Ha a három médium költségvetésének egy részét – mint előtte mindig – automatikusan átutalják, a közmédiumok elnökeinek még marad valamennyi játékterük, hogy lazítsanak a végrehajtó hatalomtól való függőségen. Így viszont nem. Az „adandó” kategória észrevétlenül átalakul „adhatóvá”. A kormányzat pedig a mecénás szerepében tetszeleghet, holott az adóforintjainkat csupán a törvényben rá rótt kötelességként méltóztatik átcsorgatni rendeltetési helyére. Közben pedig végrehajthatja a köztévék és a közrádió lopakodó megszállását. Ha ez az előző ciklusban történik, lett is volna haddelhadd: a Freedom House és a nemzetközi újságíró-szövetségek felváltva verték volna a tamtamot.
Ez a szocialista típusú stikli (amihez a szabad demokraták is készséggel asszisztáltak) nyilvánvalóan hatalmi, s nem közszolgálati természetű. Ha a kormánypártokat a közszolgálat jelene és jövője, nem pedig a saját befolyásuk növelése izgatná, nem mondtak volna olyat, hogy a kormány csak annyi pénzt utal át a közmédiumok működtetésére, amennyit a nézők és a hallgatók eddig önként befizettek; hanem annyit, amennyit a törvény előír. Mivel az állam korábban nem gondoskodott arról, hogy akinek tévéje és rádiója van, az adózzon is utána, ez a hajlandóság valahol az ötven-hatvan százalék közötti sávban mozgott. Évről évre ennyi programozott veszteséget kellett volna ledolgoznia a három médiumnak. Medgyessyék ezt az állapotot konzerválták, mert – a fidesztelenített tévékuratóriumi elnökség és a politikailag előszelektált nagykuratóriumi civil szervezetek mellett – ez a rövid póráz biztosítja szinte korlátlan szabadságukat a műsor-politikai, személyi és szerződéskötési kérdésekben.
A Magyar Televízió aránytalan megsegítése, a feneketlen zsákba öntött újabb közmilliárdok nem csak az adófizető állampolgárt irritálják. A felelőtlen és cinikus gazdálkodás, a tőkefelélés, az előbb államilag végkielégített, majd visszafoglalkoztatott tévés káderek tobzódása már az Állami Számvevőszék (ÁSZ) toleranciaszintjét is meghaladja. (Szemléletes hasonlat, amivel Kovács Árpád ÁSZ-elnök a baj nagyságát érzékeltette: a Szabadság téren annyit herdáltak el, mint a teljes gyógyszerkassza vagy a felsőoktatás egész évi büdzséje.) A hivatalból tett feljelentések azonban valahogy nem keltenek túl nagy visszhangot a döntően kormánypárti sajtóban – pedig ha valóban szándékos bűncselekményekről van szó, nemcsak a Ragáts Imrét kistafírozó kormányzat a bűnrészes, hanem a Ragáts Imrét mindezek tudatában pajzsra emelő három parlamenti párt – az MSZP, az SZDSZ és az MDF – is. Az oknyomozó sajtót nemcsak az a bizonyíték nem érdekli, amely azt tanúsítaná, hogy az öt éven belül visszafoglalkoztatott hírigazgató ígéretének megfelelően valóban visszafizette állami végkielégítésként kifizetett millióit, hanem az a tény sem, hogy az úri becsületszó itt nem követhető eljárás: ez a hírigazgató a törvény szerint egyszerűen illegitim, s egy jogállamban nem a végkielégítésével kell foglalkozni, hanem a jogosulatlanul felvett jövedelmével.
Az MTV-vel azonban nem ér rá foglalkozni a szociálliberális elit: el van foglalva a Magyar Rádió ostromával. A széles nyilvánosságot nem igazán érdekelte, hogy az intézmény elnök asszonya a hét végén átvehette a Szabadelvű Médiaműhely Európa-érmét – ez nem illik a trendbe. A trendbe az illik, hogy lemondásra szólítsák fel azért, mert „nem készült fel” a rádiós fizetések júliustól esedékes bruttósítására. Talány, hogy az intézmény szerény költségvetéséből hogyan lehetne kisajtolni azt a hiányzó hét-nyolcszáz milliót, amelyet a kormánydöntés értelmében megnövekedett közterhekre kellene kipengetnie. Talány az is, miként készülhetett volna fel másként, mint hogy még tavaly szólt a parlamentnek: ebből baj lesz. Az igazi okot alighanem a szocialista kurátorként működő excenzor fogalmazta meg: az intézmény „folyamatosan provokálja a politikát”. Mivel aligha kétséges, hogy a tudományos szocializmus kipróbált harcosa a politikát saját pártjával és kormányával azonosítja, egyúttal a gyógyító receptet is tálcán nyújtja a Magyar Rádió felé. Ne tessék provokálni: a Vasárnapi Újság műsorsávjában inkább ismételjék meg az abszolút objektív 16 Órát. S meglátják, olyan gördülékeny kormányzati bruttósítás veszi kezdetét, mint a klasszikus, Kupa Mihály-i szép időkben…