Sinka kopjafája előtt

Csodaszép kopjafa áll néhány napja a Pest megyei Csömör központjában. Majoros Áron képzőművész – Kő Pál tanítványa –, a méltatlanul elfeledett népi költő, Sinka István emlékére készítette alkotását. (Kő Pál kopjafáiból ötszázvalamennyit látni – sajnos a 301-es parcella mártírjai fölött.)
A kopjafák mellett mindig elidőz az emlékezet. A kopjafa látványa szívszorító, Erdély üzenetét hordozza. Magasztos látvány.
Sinka István sokszorosan megérdemli az emlékezet kopjafáját. Szinte mindvégig a magyar szegényparasztok nyomorúságos életét élte, ami költői, írói tehetségéért kijárt volna neki, elspórolta tőle a világ. Nagyszalontán, Arany János szülőhelyén látta meg a napvilágot 1897-ben, régi magyar pásztorcsalád gyermekeként, maga is bojtárként találkozott először a nagyvilággal. Csak kevés iskolát végezhetett a mezítlábas ifjú, ám annál többet olvasott, képezte önmagát, már amikor ideje engedte. Kedvencei közt találjuk Mikszáth Kálmánt, Adyt, Vas Gerebent…
Móricz Zsigmond fedezte fel a benne szunnyadó talentumot, sajnos viszonylag későn. Első verse 1930-ban, harminchárom éves korában jelent meg, szinte minden művében a népi sorsról, a szegénységről írt. Ő lett a pásztorok költője.
A politika mellett sem ment el közömbösen. Mindenféle szélsőségtől elhatárolta magát, közéleti szereplést nem vállalt, ám különös éleslátással már jóval a második világháború kitörése előtt ráérzett a világégés értelmetlenségére.
Sinka István hiába írt egyre tisztább, egyre magával ragadóbb hangon, igazi, megérdemelt karriert sosem tudott befutni. Szinte élete végéig nyomorban élt. Írásai az ötvenes években gyakorlatilag indexre kerültek, csak a halála (1969) előtti esztendőkben jelenhetett meg ismét nyomtatásban.
Csömör közönségének köszönhetjük (néhány évig itt lakott a háború végén) a régen várt viszontlátást.