Én nem tudom...

Én nem tudom, igaz-e, hogy minden kutya a gazdájára hasonlít, vagy inkább a gazda hasonlít a kutyára. Ha valaki hasonlítani kezd, az valójában hasonulást jelent, s e gondolatmenetet követve közölnöm kell: az én Natasám senkihez és semmihez nem hajlandó hasonulni, csak saját magához.
Mint minden ember, bocsánat, mint minden kutya, ő is esendő néha, s általában ezt falánkságának vagy önfejűségének köszönheti; balesetet szenved. Szerencsére ezek a balesetek könynyűek, Natasa ebben az MSZP-s politikusokra és a részegekre hasonlít, akik úgymond mindig őrangyaluk karjába esnek.
A szakirodalom azt írja, hogy a spániel vízi vadász. (Úszóhártyák is vannak a lábujjai között.) Natasa azonban sajátos és sajnálatos módon irtózik a víztől. Eszébe sem jut, hogy a csónakból egy vadkacsacsapat után vesse magát, bár a szárnyasokat általában ellenségnek tekinti. Ha azonban a parton kikötés közben észrevesz mondjuk egy tökmagot, mit sem törődve a veszéllyel, átrepül a csónak peremén, s ha netán a póráz valamibe beleakad és visszarántja, megesik az a szégyen, hogy kiskutyám placcs, belehasal a vízbe. Nem valami fenséges látvány, ahogy partra kepeszt.
A napokban a következő balesetek érték.
Amikor kiszállunk a csónakból, amíg én összepakolok, a póráza végét a csónak hátuljában lévő karikára szoktam akasztani. Egy alkalommal Natasa nekiindult, hogy megszerezzen egy eldobott fél fagylalttölcsért, és belegabalyodott a parton lévő csónakkikötő cövekekbe. Addig izgett-mozgott, amíg a végén a szó szoros értelmében felakasztotta magát, egy ötcentis kötéldarab végén fityegett, amíg a segítségére nem siettem. Eközben azonban elfeledkeztem a csónakról eloldani a póráz végét, és gondtalanul nekiláttam, hogy a ladikot a páternoszterszerűen működő kikötőlánccal kihúzzam a vízre. De akármit csináltam, a csónak nem mozdult, mintha zátonyra futott volna. Nagy sokára vettem észre, hogy Natasa a fagylalttölcsérre függesztett szemmel keményen megvetett lábakkal áll a parton, s a pórázát megfeszítve mozdíthatatlanná teszi az egész páternoszteres berendezést. A szeme már kigúvadt, fuldoklott is egy kicsit, de nem volt hajlandó hátralépni.
Na szóval, én nem vagyok ennyire konok.
Érdekes az is, amikor kiskutyám, bár termetre nézve eléggé alacsony, szinte lapos, megcsúszik és elesik. Általában, amikor beveszi a kanyart, olyan a dőlésszöge, mint a versenymotorosoké, hasonlóan esik is, oldalt csúszik, és a farával fékez.
Persze ezek nem szégyenletes esetek.
Viszont a múltkor maga is úgy érezte, hogy nem állt egészen a helyzet magaslatán. A kertünkben van egy kis tó (a büszkeségem, én ástam, én tartom fenn benne a biológiai egyensúlyt tavirózsákkal és néhány keszeggel). Egy fekete macska szokott a parton hasalni, csak a füle látszik ki a fűből, miközben órákon át mozdulatlanul figyeli a halakat. Natasa általában meg szokta kergetni a macskákat, de annyi esélye van velük szemben, mint egy magyar középtávfutónak egy etióppal. A macskák nem is veszik komolyan, fél méterre bevárják, akkor fél gőzzel átsurrannak a kerítésen, amelyen jó előre kihajtogatták a drótot, hogy kényelmes útjuk legyen. Ez a fekete is így járt el. Natasa viszont végső rohamra indult. Hatalmas lendülettel rugaszkodott el, természetesen megcsúszott, és féloldalas fejest ugrott a vízbe. A macska sértődötten rázta le magáról a permetet, és unottan odébb állt.
De a legszégyenletesebb baleset, nem is tudom, illik-e elmondanom, a konyhában történt vele. Kukázott. Beleszimatolt a szemétvödörbe, hátha talál egy kis krumplihéjat vagy káposztatorzsát. Beledugta a fejét, és a vödör fedele rászorult. Úgy nézett ki, mintha spanyol gallért viselne. Amikor kinevettük, eljátszotta, hogy mindez készakarva történt, és ő csak minket akart szórakoztatni.
Hogy velem esetleg – a gazda-kutya rokon vonások révén – nem történhetnek-e hasonló balesetek, én nem tudom…