Nyári itáliai bohózat

Stefano Stefani olasz turisztikai államtitkár beadta lemondását és távozott posztjáról – ezzel talán lezárul az utóbbi évek egyik legértelmetlenebb, legszánalmasabb politikai botránya. A német és az olasz kormány két hete dúló nyilatkozatháborúja rosszízű nyári tréfának, kölcsönös piszkálódásnak indult, majd évtizedek óta nem látott diplomáciai feszültséget gerjesztett a két ország viszonyában.
A botrányt az robbantotta ki, hogy európai baloldali politikusok az Európai Parlament július 2-i ülésén provokálták Silvio Berlusconit. Az EU soros elnöki tisztét betöltő olasz miniszterelnök az első sértegetésekre még kényszeredett mosollyal válaszolt, majd az őt támadó Martin Schulz német szociáldemokrata képviselőnek – egyebek mellett – a következőt mondta: „Olaszországban filmet forgatnak a náci koncentrációs táborokról. Javasolni fogom önt a kápó szerepére.” Berlinben még aznap este bekérették az olasz nagykövetet, majd Rómában is konzultáltak német kollégájával. A botrány egyre jobban kiterjedt, Berlusconi ellen valóságos sajtókampány indult Európa-szerte, de az olasz kormányfő nem kért bocsánatot keresetlen szavaiért. Időközben Gerhard Schröder német kancellár a Bundestagban dörgő beszédben követelt elégtételt, majd Berlusconival folytatott telefonbeszélgetése után – az olasz miniszterelnök „tréfának” minősítette a kápóügyet – voltaképpen le is zárulhatott volna az egyre kínosabb botrány.
Csakhogy addigra elszabadultak az indulatok, és egyre több politikus érezte kötelességének, hogy véleményt alkosson az ügyről. Az újabb fordulatot a fent említett Stefano Stefani nyilatkozata jelentette: az olasz államtitkár a La Padania című lapban sértő megjegyzéseket tett a német turistákra, többek között „az olasz strandokat lármásan lerohanó szupernacionalista szőkéknek” nevezve őket. Szavait óriási felháborodással fogadták Berlinben, de a német politikusok sem maradtak adósak a válasszal. Otto Schily német belügyminiszter „ocsmánynak” nevezte az államtitkár szavait, hozzátéve: „Senki ne gondolja, hogy reklámot csinál országának, ha másnak a sípcsontját rugdossa, majd leköpi.” Stefani bűneit tetézi, hogy a sokak által szélsőségesnek tekintett Északi Liga színeiben lett belügyminiszter. Nem csoda, hogy legalább akkora össztüzet zúdítottak rá, mint miniszterelnökére. Wolfgang Clement német gazdasági miniszter mintha sejtett volna valamit, amikor azt nyilatkozta: az államtitkárt „ki kell vonni a forgalomból”. A múlt pénteken Stefani valóban beadta felmondását. Mindenki megkönnyebbülésére távozott a szabadszájú politikus, de hiába követte meg a német népet, az olasz– német kapcsolatok történelmi mélypontra zuhantak. A mind hűvösebb viszony csalhatatlan jeleként Schröder is lemondta olaszországi nyaralását.
A hirtelen támadt feszültség lecsillapítására Carlo Azeglio Ciampi olasz államfő felhívást intézett a két ország kormányaihoz. Szerinte nem fogadható el, hogy a „német– olasz viszonyt megzavaró fájdalmas vita beárnyékolja együttműködésünket”. A német turisták természetesen szívesen látott vendégek Olaszországban – fűzte hozzá az államfő. Az országot alighanem érzékenyen érintette volna, ha a németek a turistaszezon kellős közepén követik Schröder példáját, és tömegesen mondják le itáliai nyaralásukat. Ez persze nehezen képzelhető el, mint ahogyan az is, hogy a két ország viszonyában valódi ellentéteket szült volna a szerencsétlen nyilatkozatháború. Ha az indulatok elharapózásának okait kutatjuk, sokkal inkább a német és az olasz identitás változásáról, különbségéről, torzulásairól kellene értekeznünk. S persze nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy Németországban baloldali, Olaszországban pedig jobboldali kormány vezeti az országot – a látszólag a nemzeti büszkeségről, sértésről és sértettségről szóló vitát nagyon is ideologikusan politizálták át az érintettek. Ugyanakkor mindenki számára nyilvánvaló, hogy a már-már végtelen történetből a sajtó munkatársai profitáltak a legtöbbet a szokás szerint unalomba fúló nyári uborkaszezonban.