A hatékonyság bűvöletében

Hazánk 244 nap múlva az Európai Unió tagja lesz, és ha várunk még hat évet, akkor egyben a világ leghatékonyabb, leggyorsabban növekvő térsége is leszünk – legalábbis, ha az Európai Tanács 2000-ben Lisszabonban elfogadott stratégiai céljai valóra válnak. A csúcsértekezlet ugyanis azt a célt tűzte ki, hogy 2010-re az Európai Uniónak „a világ legversenyképesebb, leggyorsabban növekvő, tudásalapú gazdaságává kell válnia, amely képes arra, hogy fenntartható gazdasági növekedés mellett jobb munkahelyeket és nagyobb szociális kohéziót biztosítson”.
Ezért természetesen bizonyos strukturális reformokat kell végrehajtani. Mindenekelőtt folytatni kell a gazdaság liberalizálást. Most a szolgáltatások (villamos energia, gázellátás, postai szolgáltatás és szállítás) kerülnek sorra. A tőkeáramlás további liberalizálásáért fel kell számolni a nyugdíjalapokba való befektetések korlátjait. Az aktív jóléti államnak ösztönöznie kell az embereket, hogy dolgozzanak, mivel a munkahely léte a legjobb garancia a szociális elesettség ellen. Flexibilissé kell tenni a munkaerőpiacot és a társadalom elöregedésének kompenzálására a foglalkoztatási szintet a jelenlegi 61 százalékról 70-re kell felemelni. Mindezt az euró stabilitását biztosító makroökonómiai politikával kell alátámasztani. A célok elérésében az unió a katalizátor szerepét tölti majd be. A szükséges reformok végrehajtása esetén magas foglalkoztatási szint mellett mintegy 3 százalékos gazdasági növekedés érhető el a következő években – ígérte a lisszaboni dokumentum.
A tetszetős, ám de kissé homályos megfogalmazások mögött lényegében a jóléti állam felszámolása húzódik meg (ez lenne az „aktív” jóléti állam). Részleteiben a munkaerőpiac flexibilisebbé tétele azt jelenti, hogy a munkavállalóknak rosszabb munkahelyi feltételeket is el kell fogadniuk. A nyugdíjalapokba való befektetés liberalizálása azt jelenti, hogy a jelentős vagyonnal bíró nyugdíjalapokat megnyitják a pénzügyi spekuláció számára, a munkára való ösztönzés pedig a munkanélküli-ellátás feltételeinek szigorítását jelenti. Az unió katalizátorszerepét – némi kémiai ismeretek birtokában – úgy fordíthatjuk le, hogy maga az unió nem ad pénzt a különböző célok elérésére.
Amikor 2000 márciusában a lisszaboni célokat elfogadták, az unió gazdasága a GDP 3,4 százalékos növekedésével éppen egy konjunktúraciklus csúcsán volt. E dinamika azonban visszaesett, amit már a külső feltételek romlásának számlájára írtak, a 2001. évben azután tovább romlott a gazdasági helyzet. Amikor 2002-ben a növekedés tovább lassult, és a munkanélküliség is növekedett, az Európa Tanács kénytelen volt a realitásokkal szembenézni, de arra hivatkoztak, hogy a világ más régióiban is hasonló a helyzet.
Az unió tehát a lisszaboni csúcs után nem a kitűzött célok irányába indult el. Ha hozzátesszük, hogy az unióban a kutatás-fejlesztésre fordított összeg jóval kisebb, mint az Egyesült Államokban, hogy ezen belül az alapkutatásokban az átlagosnál is nagyobb a lemaradás, amit jelez, hogy az utóbbi tíz évben kiosztott 73 fizikai, kémiai és orvosi Nobel-díjból az unió országai 13-at kaptak, míg Amerika 52-t, akkor felmerülhet a kérdés, hogy a leghatékonyabb térség célkitűzés egyáltalán reális-e? Nem lehet, hogy megint úgy járunk mint Hruscsov kommunizmusról alkotott víziójával?