Totális csőd

Megszorító jellegű, ellentmondásoktól hemzsegő, célkitűzéseiben tarthatatlan – tömören így lehetne jellemezni a jövő évre vonatkozó költségvetési törvényjavaslatot. Érthetetlen, hogy mernek felelős politikusok adóteher-csökkentésről beszélni akkor, amikor növekednek az általános forgalmi adó kulcsai, adókedvezmények tűnnek el vagy zsugorodnak össze – lásd támogatott lakáshitelek –, tovább növekszik a gépjárműadó és az illetékek mértéke, nő a járulékteher és a jövedéki adókulcsok is. Több mint cinizmus takarékos államról értekezni a közszférában tervezett, tízezres nagyságrendű elbocsátás előtt, hatékonyságnöveléssel magyarázva a nem kellően lojális káderek eltávolítását.
A működésképtelenség határán táncoló önkormányzatoknak is kijutott a kiigazításból: négy százalékkal több pénzzel gazdálkodhatnak jövőre, annak ellenére, hogy a költségvetés számait hat százalék körüli inflációval kalkulálva határozták meg.
A jövő évi számsorokat látva nem tűnik valószínűnek az sem, hogy az aktív keresők és a különféle szociális juttatásokban részesülők elégedetten dörzsölnék a kezüket. A közszférában végrehajtott béremelések, a szociális juttatások növelése és a nyugdíjemelés nagyjából a reálérték szinten tartására lehet elegendő, de arra is csak abban az esetben, ha megvalósul az inflációra vonatkozó hivatalos prognózis.
A mezőgazdaság és az oktatás ismét a legmostohább helyzetbe jutott: az agrárium az uniós csatlakozáskor lehetséges legalacsonyabb támogatásban részesül, az oktatási tárca pedig a tavalyinál is kevesebb pénzből gazdálkodhat.
Amellett, hogy a jövő évi büdzsé nem tekinthető túlzottan bőkezűnek, néhány apróbb ellentmondás is felfedezhető a sorai között: a kiszélesített adótábla és a társasági adó kulcsának csökkentése ellenére a múlt évinél lényegesen magasabb személyi jövedelemadó- és társaságiadó-bevétellel számol a tervezet. Ez furcsa jelenségként értékelhető akkor is, ha a béremelések némileg feltornázzák a várható szja-bevétel mértékét.
El kell ismerni, a magyar gazdaság már régen nincs abban a helyzetben, hogy két kézzel szórhatnák a felhasználható forrásokat: megismételni a tavalyi, horribilis mértékű hiányt enyhén szólva sem lenne ildomos. Ugyanakkor ez a körülmény sem hatalmazhatja fel a kormányt arra, hogy a kicsit adunk, sokat elveszünk elve alapján összeeszkábáljon egy már első ránézésre is tarthatatlan költségvetést.
Ebből a javaslatból csak az derül ki, amitől már előre tartani lehetett: addig faragták a kiadásokat és srófolták fel a tervezett bevételeket, amíg ki nem jött a mágikus erővel bíró, a bruttó hazai termékhez mért, 3,8 százalékos államháztartási hiány. Az, hogy a mérleg egyik oldala sem tartható, senkit nem érdekel: a kormány, amíg nem muszáj, ismét nem fogja bevallani, hogy gondok vannak a hivatalos célokkal, hanem jó pedagógus módjára ismételgeti az eredetileg meghatározott sarokszámokat. Ez a stratégia viszont nem folytatható a végtelenségig. Ha év végén ebben a formában lép életbe a költségvetési törvény, nemcsak a hiány lesz magasabb a vártnál, hanem jóval feszültebbé válik a közhangulat is: ennek pedig a választásokon újra meg kell fizetni az árát.