A közoktatási törvény hangoztatott céljai sokak számára szimpatikusak. A törvényalkotók a készség- és képességfejlesztés előtérbe helyezéséről, az integrált oktatásról, tehát a csökkent képességű gyerekeknek a többiekkel történő együtt-tanításáról, a nyelvi és az informatikai képzés dinamikus fejlesztéséről beszélnek. Önök nem értenek egyet ezekkel a célokkal?
– A célokkal messzemenően egyetértünk, azonban az út, amit az oktatási tárca választott, ellenkező irányba visz. Kezdjük a készég- és képességfejlesztéssel. Ennek először a feltételeit kell megteremteni: kisebb létszámú osztályokat, több fejlesztőpedagógus munkába állítását, megfelelő helyiségek kialakítását. Ezzel szemben megtiltották az alsó tagozatban az évfolyamismétlést, amennyiben abba a szülő nem egyezik bele. Ez árt a lemaradó gyereknek. A legtöbb szülő presztízsokokból eleve nemet mond az osztályismétlésre, akkor is, ha a pedagógus szerint ez lenne a jobb. Így a tanuló olyan követelményekkel néz szembe a következő évfolyamon, amelyekre nem készülhetett fel. Mókuskerékbe kerül, amiből a negyedik év végéig nem tud kiszállni, akkor pedig már késő. Ez a rendelkezés a pedagógusokra nézve is sértő, hiszen egy szakmai kérdésben kiveszi a kezükből a döntést, azt üzenve a társadalomnak, hogy nem értenek ahhoz, ami a dolguk.
– Az előterjesztő szerint a titoktartási kötelezettség viszont növeli a bizalmat a gyerek és a pedagógus között.
– Ez az előírás a bizalmatlanság falát emeli szülő és pedagógus közé, valamint a gyerek és a szülő közti távolságot is növelheti. Ez etikailag is, szakmailag is elfogadhatatlan. Ha bármely gyerek veszélyeztetett helyzetbe kerül, a pedagógusnak jelentenie kell a gyámhivatalnál, és a szülő csak a hatóságtól értesül arról, hogy baj van. A pedagógusok túlnyomó többsége eddig is a gyermek érdekeit figyelembe véve tárgyalt a szülőkkel.
– Miként valósul meg az integrációs cél, tehát hogy az enyhébb szellemi vagy testi fogyatékkal élő gyerek együtt tanuljon a többivel?
– Egy huszonöt fős osztály a szakértők szerint elbír két-három túlmozgásos vagy nagyon lassan tanuló gyereket. A mai feltételek mellett ennél több lesz. Előbb csökkenteni kellett volna az osztályok létszámát, és behozni a fejlesztőpedagógusokat, gyógypedagógusokat, iskolapszichológusokat a rendszerbe. Ez egy működő modell, ennek kiterjesztésén és finanszírozásán kellene inkább gondolkodni. Norvég kollégák állítják, hogy egyszerűen nem képesek a nagyon lassan és a nagyon gyorsan haladót együtt tanítani. A verseny inspirálja a gyereket, ez tény. De közben nemcsak nevelni kell, hanem oktatni is, ismeretanyagot átadni. Paradigmaváltásnak vagyunk tanúi, az információátadás nagymértékben csökken, a készség- és képességfejlesztés pedig túlzottan előtérbe kerül. Most azt mondják, ne legyen felvételi, ismerjék el a felsőoktatási intézmények a közép- vagy emelt szintű érettségit. Matematikából és fizikából például a középszintű érettségi egyszerű ismeretterjesztést jelent, amivel be lehet jutni egyetemre, de esélye sem lesz a tanulónak, hogy bent is maradjon. Ugyanez a probléma azzal, hogy a hátrányos helyzetűek kerüljenek be húsz százalékkal kevesebb ponttal. Ha én tizennyolc évesen hátrányos helyzetű felvételiző lennék, vérig lennék sértve. Mi az, hogy tőlem kevesebbet várnak?
– Hogyan kommunikál az oktatási kabinet a szülőkkel és a pedagógusokkal?
– Tavaly decemberben – amikor heti két és fél órával csökkentették a tanulói óraszámot – jeleztük, hogy szerintünk jobb, ha az iskola szocializál, mint ha az utca teszi ezt, ráadásul az intézkedés tízszázalékos pedagóguslétszám-csökkenést eredményezhet. A szakszervezetek összehangolt tiltakozása ellenére végrehajtották. Most tíz pedagógusszervezet kérte az oktatási tárcát, hogy legalább az oktatási stratégia kérdésében igyekezzen a társadalmi megegyezésig eljutni. A kormányzat a kérést és a mögötte álló szakmai érvelést politikai támadásként értékelte. Nyáron úgy vélte a felsőoktatási tárca, hogy jobban be kellene engedni a piacot a felsőoktatásba. Ezzel kihívta maga ellen a társadalmi szervezeteket. Az ilyen sokfrontos harcba már nagy hadvezérek is belebuktak. Valóban javítani kell a felsőoktatás minőségét, de nagyon nehéz helyzetbe lavírozza magát egy olyan kormányzat, amelyik mélyíti a szakadékokat.
– Feszült, kapkodó magatartás jellemzi a jelenlegi törvényalkotást.
– Nem jó, ha egy kormány olyan folyamatot akar villámgyorsan végigpörgetni, amihez sok idő kell. Tavaly ősz óta hangoztatjuk, hogy az oktatási reform folyamatában először az oktatási stratégiát kellene megalkotni, ennek társadalmi vitája után meghatározni a tartalmi szabályzókat, azután a tanárképzés reformját kellene elindítani, s csak ezután célszerű a közoktatási törvényt módosítani. Az oktatási tárca beismeri, hogy így ésszerű, de azt állítja, nincs erre mód. Már a Nemzeti alaptantervnél tartunk, és még nincs konszenzuson alapuló nemzeti stratégia. Senkinek nem jó, ha négyévenként újra Nemzeti alaptantervet akarnak csinálni – a gyereknek sem, az iskolának sem, a pedagógusnak sem. Rendszeresen hivatkoznak a finn példára, csakhogy a finnek megalkották a saját oktatási koncepciójukat, amihez egyik párt sem nyúlt, amikor hatalomra került.
– Egyesek klasszikus liberális elveket tulajdonítanak a Magyar-féle oktatásfilozófiának. Eszerint a titoktartási kötelezettség mögött ott a személyiség tiszteletének elve, a korlátok felszedése és a közoktatásnak a piacra való beterelése mögött a szabad verseny megteremtésének szándéka. Ön szerint tükröz valamilyen koherens szemléletet a jelenlegi koncepció?
– Egyfajtát igen. És ez a baj. Mindenféle oktatási irányzatot lehet jól művelni, de a kormány egyfajta pedagógiát akar ráerőltetni az egész országra, ez nyilvánul meg az oktatási törvényben és a Nemzeti alaptantervben. A klasszikus liberalizmus egyik alapeszménye a tudás, az ismeretszerzés. Most minden lesz itt, de az ismeret értéke elvész. A végén pedig magára hagyjuk a gyereket a munkaerőpiac bejáratánál, vesztésre ítélve.
– Nyilván a piaci szempontokat szolgálja a tankönyvkiadás kilátásba helyezett százszázalékos privatizációja is. Erről mi a véleményük?
– Egy pedagógusnak a munkája szempontjából mindegy, ki nyomtatja a tankönyvet. Nem mindegy viszont, hogy megfizethető-e, benne van-e a nemzeti minimum, választható-e, elérhető-e mindenki számára. Ezeknek a kritériumoknak leginkább egy nem privatizált tankönyvkiadó felelhet meg. A magánosításnak számos csapdája van. Egyetlen fék marad, a tankönyvek akkreditációja, ami miniszteri feladat. Csakhogy kérdéses, a privatizáció után milyen hatások érik és motiválják majd a mindenkori oktatási minisztert.
– Mit szándékozik tenni a PDSZ?
– Igyekszünk minél inkább együttműködni a partnerszervezetekkel. Kilenc szervezettel együtt jeleztük, hogy valami nincs helyén az oktatásügyben. El kívánjuk érni, hogy többé nem mondhassa az oktatási miniszter: szakmai köntösbe bújtatott politikai nézeteket közvetítünk. Ha szakmai problémákról beszélünk, akkor arra is gondolunk; nem nálunk hiányzik a gondolat és a beszéd összhangja, hanem náluk. Egyetértünk abban is, hogy az oktatás finanszírozását felül kell vizsgálni. Az OVB elfogadta az aláírásgyűjtésre vonatkozó kezdeményezésünket, s október közepén elindítjuk ezt a programot. Elfogadhatatlannak tartjuk a pedagógusok kihasználására irányuló kormányzati akaratot is, ugyanis amíg Magyarországon minden dolgozó legfeljebb háromszáz órát túlórázik évente, a pedagógust évi négyszázkilencvenhat óra többletmunka is terhelheti. A túldolgoztatott tanárnak nemcsak az egészsége kerül veszélybe, de képtelenné válik a minőségi munkára, ami nagyban rontja az oktatás minőségét is. Ugyanezért fordulunk az Alkotmánybírósághoz. Meggyőződésünk, hogy a társadalom és a jogszabályok is mellettünk állnak.
origo.hu
Romániát előzi Magyarország egy friss rangsor szerint
