Két világ

Az 1919-ben született egykori parasztpárti emigráns irodalmár élete nyolcadik évtizedében válogatta könyvbe emlékeit. Miért várhatott eddig? Korábban nyilván nem volt ideje rá; de az 580 oldal hangvétele tanúsítja: szerénységből is. Hihető, amit a szerző az előszóban állít: e mű csak terv marad, ha a kiadó igazgatója kevésbé kitartó és határozott.
Borbándi Gyula szembesíti a két világháború és az 1945–49 közötti Magyarországot, bemutatja az emigráció hullámait, magát a nagyvilágot a fölkeresett látnivalóktól a nagyhatalmi politika közelről tapasztalt finom játékáig. A Látóhatár folyóirat alapítója, a Szabad Európa Rádió egykori magyar adásának munkatársa csaknem olyan tárgyilagossággal veszi számba fordulatos életét, sokszálú pályája eseményeit, mint amilyennel például A magyar népi mozgalom című monográfiáját írta. Ez a „műtéti józanság” segít hozzá bennünket a katarzishoz is: előttünk egy szüntelen jelenbe áttűnő emberi élet, immár teljességében feltárva, mérlegre téve.
Borbándi pályafutása kész kaland- és karrierregény. Az ifjú kiválik a szegénysorból. Családi áldozatvállalás árán, jó képességei és a Regnum Marianum nevelő hatása révén a pesti egyetem jogi karán tanulhat, s felelhet akár olyan, a Horthy-rendszerben helyénvaló kérdésre is, hogy az őt vizsgáztató professzor hány címen méltóságos úr… Már akkor sok közéleti személy ismeretségét szerzi meg. Az ukrán fronton felderítőtisztként áll helyt, és ügyesen kerüli el az amerikai és orosz hadifogságot. 1945 őszén belép az „írók pártjába”, a Nemzeti Parasztpárt kerületi titkára lesz. Kovács Imre munkatársaként 1949-ben ő is elhagyja az országot, ezzel újból lentről kezdi, ám nem sokáig marad svájci hotelszolga. Az 1951-es év már az induló müncheni Szabad Európa Rádió stúdiójában találja. Ott alkalmazzák mindvégig.
Nyilvánvaló tehát, ez nem az a fajta emigránssors, amely állandó kétellyel gyötri az embert, hogy használ-e szolgálatával az óhazának. Borbándinak megélhetési gondjai sincsenek többé. Ámbár ha hivatástudata úgy követeli, kész kockáztatni jól fizetett rádiós állását. A SZER ugyanis mint propagandagépezet felszabadítási elméletek sugalmazója az ötvenes évek közepén; Borbándi Gyuláék viszont a Látóhatárban olvasóik tudomására hozzák, hogy a Nyugat nem készül konfliktusba bocsátkozni Magyarországért.
Irodalmunk (hajdani?) asszimilációs működésének csodája, hogy egy szepességi szász gyökerű angyalföldi munkáscsalád – egy gépgyári lánckovács – gyermeke jogászhallgatóként a falukutatásba veti bele magát, életre szólóan híve lesz a magyar parasztságnak és a népi íróknak, például Kovács Imrének, Szabó Zoltánnak, Illyés Gyulának.
Borbándi egyébként följegyezte, és részletesen közreadta, mit mondott neki Illyés hat évvel ötvenhat után az Európai Írószövetség fiumei kongresszusán. Többek között azt, hogy a népiek, akiknek nagy szerepük volt a függetlenségi harc szellemi előkészítésében, taktikai okból húzódtak hátrébb a forradalom előtti hetekben. Tudták, hogy a hatalom egységét csak a belső ellenzék bonthatja meg. Illyés panaszolta, hogy a kultúrpolitika őt változatlanul fajvédőnek tartja, de tréfásan hozzáfűzte: „volt ezen a fajon mit védeni”…
Más a tanulsága a „balos”, de 1967-ben már meghasonlott Darvas Józseffel való találkozásnak. Az egykor Rákosiékkal szövetkező író könnyezve vallotta meg, hogy vádolja magát hiszékenységéért, kár volt bíznia a kommunistákban… Lám, ez a könyv még a „létező szocializmus” évtizedeit is megmutatja, pedig akkor a szerző el volt falazva hazájától.
(Borbándi Gyula: Két világban – Életem és pályám. Európa Kiadó, Budapest, 2003. Ármegjelölés nélkül)