(toporzékoljunk-e legalább…)

Én nem tudom, mi az igazság. Szerintem azok, akik úgy vélik, hogy tudják, másokon kívül, becsapják önmagukat. Ennek ellenére (közhelyszerűen) becsülendő az az ember, aki kiáll az igazáért.
Úgy gondolom, nagy tudatlanságomban, hogy általános igazság nincs, ám a fehértől a legtöbb esetben meg lehet különböztetni a feketét. Amikor az emberek perre viszik a dolgot, másokra bízzák annak eldöntését, hogy kinél az igazság. Ez azt jelenti, hogy saját igazunk nem mindig igaz.
A demokratikus politikai rendszerekben általános vélekedés szerint a döntőbíró a nép, más szóval: a választó- és adófizető polgár. Azokban az országokban, ahol az osztályharc szünetel, az igazságos kormányzás egyik kritériuma az adófizetők pénzének helyes vagy helytelen felhasználása. A politikai harc, az ellenzék és a hatalmon lévők közötti küzdelem (ha az ideológia, kultúra, szokásrend, a sajtó kiegyensúlyozott és stabil) egyik sarkalatos pontja az, hogy az ellenfél igaztalanságaira, illetve a saját igazságukra fény derüljön. Normális esetben az aktuális kormányzat az alperes (potenciális vádlott), az ellenzék pedig a szabad sajtó segítségével vitás kérdésekben az igazság kiderítésére törekszik. Ez egyben elvileg a vádak megfogalmazásának a feladatát és jogát is jelenti. A kormánynak a kezében lévő hatalom ad lehetőséget a védekezésre, továbbá ügyvédjei: a köréje csoportosuló szimpatizánsok és mamelukok. Az igazság itt egyszerűen az a kérdés is lehet, hogy az uralomra jutott párt jól kormányoz-e vagy netán tehetetlen, korrupt és hatalmaskodó. Ez az igazságszolgáltatási rendszer, amelyben a populáció négyévenként hozza meg felmentő vagy elmarasztaló döntését, általában megfelelően működik az önjáró demokráciákban. Magyarországon azonban, mivel a kultúra, a szokásrend, a sajtó kiegyensúlyozatlan, e döntőbírói szerep esetleges, sokszor ugyanis nélkülözni kénytelen az alapvető tényeket, amelyekre egy igazságos ítéletet alapozni lehetne. A választók nagy tömege hiányos információk birtokában hozza meg döntését, amelynek így az igazságszolgáltatáshoz nincs sok köze.
Éppen ezért a különböző politikai erők sem ragaszkodnak szigorúan az igazsághoz és a méltányossághoz. A jelenlegi kormányzat szelídséget mímelve sajátította ki a vele egyébként is kilencven százalékban készséges médiát. Ez a brutális erőfölény természetesen az ellenérdekű fél küzdőmodorát is meghatározza. Jogosnak tetszik, ha a gyengébb foggal-körömmel védekezik, de mivel ellenzéki szerepről van szó: foggal-körömmel támad. Csak a kiegyensúlyozott sajtóviszonyok eredményezhetnének kiegyensúlyozott, vádaskodástól mentes vitát.
A Prédikátorok könyvében van egy ide illő gondolat: „Aki erőszakkal keresi igazát, olyan mint a herélt, aki a szűz lányt meg akarja erőszakolni.”
Ez a több ezer éves bölcsesség azt jelenti, hogy az erőszakosság könnyen impotenciába csaphat át.
Ha mi szelíden törekszünk az igazságra, arra a kérdésre kell válaszolnunk: melyik politikai erőcsoport erőszakos ma valójában Magyarországon. Ez tulajdonképpen vicces kérdés, hiszen mindig csak az erős alkalmazhat erőt, az, aki olyan fegyverek birtokában van, amelyekkel ellenfelét megsemmisítheti. Az erőszakos gyenge legfeljebb toporzékol és szitkozódik. Így bízvást kijelenthetjük: a Magyarországon tapasztalható haladó-baloldali médiafölény már önmagában az erőszakot és a demokrácia hiányát testesíti meg.
Ám ha a Prédikátorok könyve igazat szól, akkor ez az erőszak hosszú távon kasztrációt eredményez, de az igazság rangjára sose jut. Amíg a helyzet a médiában nem változik, s ezzel a helyzettel a szocialista kormány (vissza is) él, Magyarországon nem alakulhat ki normálisan működő parlamentáris demokrácia.
Hogy ebben a helyzetben szitkozódnunk és toporzékolnunk kell-e, én nem tudom…