Egy beszéd és ami mögötte van

Ha valaki elolvassa a magyar miniszterelnök március tizenötödike alkalmából a határon túli magyarokhoz intézett üzenetét, azt gondolhatja, minden nagyon jó és gyönyörű, akár a tegnapi szikrázó napsütés a Várban. Medgyessy Péter felelősséget érez a magyarság sorsáért a Kárpát-medencében és azon is túl, s mint ahogy az a tizenötmillió magyar összefogásán munkálkodó államférfihoz illik, a csatlakozás előtti utolsó március 15-én biztosítja őket, hogy az anyaország nem feledkezik meg a határon kívül rekedt nemzettársairól. „Európa újraegyesítésével, az integráció feltartóztathatatlan folyamatával megteremtődik a lehetősége régi sebek begyógyításának, a nemzet határok feletti, békés újraegyesítésének is” – tartalmazza az üzenet, mely végre reményt lop az erdélyi, délvidéki, kárpátaljai és horvátországi magyarok szívébe, hogy az unióhoz való csatlakozási folyamat nem áll le, és rövidesen ők is tagjai lehetnek az anyaországi, felvidéki és szlovéniai magyarságot már tartalmazó közösségnek. A kormányfői beszéd az eredményeket is felsorolta: „A felvidéki Kossuth-szobor újra elfoglalta méltó helyét, a román kormány közelmúltban meghozott döntése pedig lehetővé teszi, hogy az aradi Szabadság-szobor is újra ott hirdesse a szabadság és testvériség üzenetét, ahol Európa kettészakadása előtt is hirdette.”
Kezdjük a végével. Attól tartok, hogy az aradi Szabadság-emlékmű sorsa még egyáltalán nem lefutott ügy. A budapesti és bukaresti hatalom igen jó viszonyt ápol mostanság egymással, főként a szimbólumok terén, de ezeket ritkán követik tettek. Bár ne lenne igazam, de attól tartok: Bukarest most, az EU-választások előtt tett egy baráti szívességet Budapestnek azzal, hogy fűt-fát megígért a román–magyar kapcsolatok szakítópróbájának bizonyuló aradi szoborügyben. Május végén azonban lejár a magyarországi kampány, és elkezdődik a román (nyáron helyhatósági, késő ősszel pedig parlamenti választásokat tartanak keleti szomszédunkban), így nyugodtan el lehet pepecselni a tereprendezéssel két-három hónapot, hogy aztán – engedve a belpolitikai nyomásnak – újra leállítsák az építkezést. Így mindkét ország szocialistái jól járnak – Budapesten lehet azzal kampányolni, hogy lám, építkeznek Aradon, Bukarestben pedig majd azt mondják, hogy végül mégsem állították fel a szobrot. A heves romániai reakciók (szoborellenes tüntetések Funárral, a Vatra Romaneasca tegnapi nyílt levele Iliescuhoz) azt sejtetik, hogy Nastasénak engednie kell valamikor. Még akkor is, ha most március tizenötödikén, a magyarokhoz címzett üzenetében arról beszélt: „Az a kötelességünk, hogy előre tekintsünk, kölcsönösen elfogadva és tisztelve egymás múltját, történelmét, és közös jövőnket egymás megbecsülésére építsük.”
A magyar miniszterelnök ünnepi beszéde – sajnos – köszönő viszonyban sincs a tényekkel. A határon túli magyarok a szocialista–liberális-kormány eddigi ténykedése nyomán pontosan megtudhatták, hogy mire is gondolt a kormányfő akkor, amikor arról beszélt: a polgári kormány „túlszerette” őket. A határon túli magyarok támogatása ugyanis folyamatosan csökken a szocialista–liberális kormány alatt: előbb csak értékében, ugyanis a forint leértékelése miatt kevesebbet ért a számszerűen ugyanakkora összeg, aztán a számokhoz is hozzányúltak két lépésben. Először a 2004-es költségvetésben kurtították meg a támogatást, azután pedig a Draskovics-csomag vont el milliárdnyit a határon túlra szánt pénzből. A kormány döntései nyomán veszélybe került az erdélyi Sapientia egyetem működése – idén a költségvetési vita után, majd a Draskovics-csomag hatására háromszázhatvanmilliót vontak el az intézménytől, mely így kénytelen leállítani minden fejlesztést, miközben bővítenie kellene a karokat, és ősszel új évfolyam jelentkezik az Orbán-kormány támogatásával létrehozott intézménybe. (A korábbi miniszterelnök hiába kérte utódját a Sapientia támogatására, a protokoll felrúgásáról emlékezetes találkozón Medgyessy elzárkózott a költségvetési kiegészítéstől.) Százmillióval kevesebb jut a felvidéki magyar egyetemnek is, miközben a kormány megspórolta egy teljes év kifizetését az anyanyelven tanuló magyar diákok oktatási-nevelési támogatására. 196 millióval csökkent az Illyés Közalapítvány támogatása, a Duna Televízióban április elsejétől több határon túliaknak szánt műsor szűnik meg pénzhiány miatt. Az Apáczai Közalapítvány számsora önmagáért beszél: idén hatszázötvenmillió forinttal kevesebbet kapnak abból a szakképzési alapból, amely megalakulásuk óta évi hétszázmillióval támogatja a határon túli magyar oktatást, s a megmaradt pénzből is elvettek harmincmilliót. Az életmentő műtéteket finanszírozó Segítő Jobb Alapítvány kétszázötvenmillió forintjából százötvenet vontak meg, így számszerűen kimutatható, hány határon túli magyar hal bele a Medgyessy-kormány gondoskodásába… És szenvedni fognak a legszerencsétlenebbek is: a szociális segélyeket folyósító Mocsáry Lajos Közalapítvány költségvetését gyakorlatilag lenullázták azzal, hogy elvették tőlük azt a hatvanmilliót, amennyi korábban jutott erre a célra.
Ott tartunk tehát, hogy a magyar költségvetés nem tud hatvanmillió forintot szánni a szó szerint éhező határon túli magyarokra akkor, amikor a Miniszterelnöki Hivatalban több milliárdért vásárolnak irodabútorokat. A miniszterelnöknek hónapok óta nincs válasza a vajdasági magyar kérésére a kettős állampolgárság kapcsán, de Budapest nem reagál a Székely Nemzeti Tanács európai normák szerinti autonómiaigényére sem. A bankszakember Medgyessy ugyan nagy garral bejelentette, hogy tízmilliárd forinttal feltőkésítik a magyar vállalkozások határon túli jelenlétét segítő Corvinus Nemzetközi Befektetési Részvénytársaságot, de lapunk információi szerint azóta egyetlen forintot sem utaltak az új pályázóknak. Az informatikai minisztériumnál húsz napja képtelenek válaszolni lapunk egyszerű kérdésére, hogy mi történt azzal a háromszázmillió forinttal, amelyet a tárca tavalyi költségvetéséből a határon túli magyarság informatikai fejlesztésére különítettek el.
A határon túli magyarok persze tisztában vannak a folyamatokkal. Az erdélyi magyar történelmi egyházak vezetői nemrég felemelték szavukat a Sapientia egyetem jelenét és jövőjét veszélyeztető költségvetési megszorítások ellen, a Mocsáry Lajos Alapítvány érdekében pedig magánszemélyek kezdtek e-mailes tiltakozó kampányt. Bugár Béla, a Magyar Koalíció Pártjának vezetője nem vette át a legrangosabb magyar állami kitüntetést, mert a magyar kormány „rólunk, nélkülünk döntött”, annak ellenére, hogy ők végig következetesen és eredményesen állták azt az egyezséget, hogy a határon túli magyarokat érintő kérdésekben azok legitim politikai képviseletének mellőzésével soha nem születhet döntés. Bugár nem a takarékoskodás tényét fájlalta, hanem – jogosan – azt sérelmezte, hogy ők jobban tudják, hol lehet (esetenként akár többet is) spórolni.
A kormányfő által kinyilatkoztatott gondolatok és a valóság közti szakadék sokkal súlyosabb következményekkel jár, mint például egy „nem lesz gázáremelés” típusú, beváltatlan kampányígéret: a nemzeti összetartozás kérdésében a magyar állam szavahihetősége a tét. Az Orbán-kormány idején a határon túli magyarok élete nem lett nagyságrendekkel könnyebb, de hitet, reményt kaptak a jövőre nézve. A státustörvény, az erdélyi egyetem vagy a Mária Valéria híd az összetartozást, az együtt gondolkodást bizonyította sok elvesztegetett évtized után. Most, a kiherélt kedvezménytörvény, a megszorítások és a mellébeszélés idején nem pénzre, hanem hitelességre és őszinte szavakra volna a leginkább szükség.