A felvidéki magyar földtulajdonosokat Trianon óta több tragédia is sújtotta a múlt században. Hiszen a második világháborút a Benes-dekrétumok földvagyonelkobzásai követték, azokat pedig a kommunista hatalomátvétel, majd annak minden viszszataszító velejárója, köztük a földbirtokok szövetkezetesítése. Ahol azonban emberi tényezők vannak, ott jelen van mulasztás, hanyagság, figyelmetlenség is. Elsősorban ennek köszönhető, hogy – a közhiedelemmel ellentétben – a benesi rendszerben nem államosították minden felvidéki magyar földjét. 2004. január elsejétől új földtörvény lépett hatályba a Szlovák Köztársaság területén, amely részben az eddig államosítatlan, úgynevezett nevesítetlen földekkel foglalkozik. Mede Vencelt, a Magyar Koalíció Pártjának pozsonyi kerületi elnökét először arra kértük, segítsen áttekinteni e különleges státusú földek történelmi hátterét.
– A benesi korszak az elkobzásokkal és a kitelepítésekkel, majd az azt követő lakosságcsere óriási félelmet ültetett a felvidéki magyarságba. Az emberek örültek, ha valahogy átvészelték ezt a szörnyű időszakot, és sem energiájuk, sem merszük nem volt azon gondolkozni, hogy vajon történhetett-e csoda, vajon lehetséges-e, hogy az ő földjüket Benes hivatalnokai véletlenül nem kobozták el. Sem a Szlovákiában maradt magyarok, sem a kitelepítettek, sem a Magyarországra menekültek fejében nem fordult meg, hogy a háború utáni zűrzavarban, a benesi államosítások idején a vagyonfosztások az ő családjukat elkerülték volna. Egyszóval minden magyar eleve elkönyveltnek tekintette, hogy nemzetiségi hovatartozása miatt az összes vagyonától megfosztották. Márpedig ez nem így történt.
– Mikor derült ki, hogy hibák csúsztak a benesi konfiskációs bizottságok munkájába?
– Fokozatosan kezdett kitudódni a dolog, de hivatalosan csak 50 év elteltével. 1995-ben Meciarék jöttek rá, hogy nem is kevés, csaknem 600 ezer hektár olyan földterület létezik, amit nem koboztak el a – többségében magyar – őstulajdonosoktól.
– Mi a magyarázata annak, hogy Benesék nem végeztek „tökéletes” munkát?
– Ennek különféle, elsősorban technikai okai vannak. A konfiskációs bizottságok faluról falura „jártak”, hogy meghozzák ítéleteiket. Ám időnként kihagytak egy-egy települést: vagy úgy gondolták, hogy túl kevés ott a magyar, és inkább továbbálltak egy magyar többségű faluba, de gyakran egyszerűen véletlenül. Emellett sokszor rosszul tájékozódtak a telekkönyvekben és a térképeken. Sőt még az is megesett, hogy olyasvalakinek a nevére állították ki a kobzó határozatot, aki meghalt a háborúban, és már nem volt jog szerinti tulajdonosa a parcellának.
– 1948. február 25-én Csehszlovákiában a kommunisták vették át a hatalmat, akik a termelőszövetkezeti rendszer kialakításán fáradoztak.
– Ez így van. És 1965-re gyakorlatilag teljesen be is fejezték a kolhozosítást, mi több, hogy lecseréljék a történelmi Magyarországról származó, magyar nyelven vezetett (!) telekkönyveket, újfajta tulajdonlap- és térképrendszert vezettek be. Mivel azonban a szövetkezetek létrehozásához Csehszlovákiában az állam nem elkobozta, hanem „csak” használatba vette a földeket, ennek a több tízezer tulajdonosnak – hihetetlen módon – ismét, a történelem során már másodszor óriási szerencséje volt. Az más kérdés, hogy földkobzások – annak ellenére, hogy a földhasználati jogtól megfosztott parasztok gyakorlatilag már nincstelenek voltak – továbbra is folytak. Sőt fennáll a gyanú, hogy a kommunisták nem egy esetben még évtizedekkel később, viszszamenőleg is koboztak el földvagyont a Benes-dekrétumok alapján.
– És mi történt 1995-ben?
– 1995-ben nyilvánvalóvá vált, hogy létezik hatszázezer hektárnyi föld, ami nem szerepel az 1965-től érvényben lévő – immár szlovák nyelvű – tulajdonlaprendszerben. Megpróbálták szisztematikusan azonosítani ezeket a parcellákat. Ahogy azonban a szlovák földhivatalokban visszafelé keresgéltek a régi, 1965 előtti telekkönyvekben a tulajdonosok után, észrevették, hogy ezeket a földeket Benes nem kobozta el, s hogy őstulajdonosuk döntő részben magyar! Más szóval van jelenleg Szlovákiában több százezer olyan – többnyire magyar – őstulajdonos, akinek a földtulajdonát soha nem kobozták el, nem államosították, s még csak építkezés céljából sem sajátította ki az állam.
– És mit tettek ekkor Meciarék?
– Megalkották a saját „dekrétumukat”, a 180/1995. törvényt, amelynek 15. paragrafusa egyfajta végső megoldásként az el nem kobzott ingatlanok tulajdonjogának megszüntetését indítványozta. Azt mondták, hogy azok a földek, amelyek nincsenek regisztrálva az 1965-tól hatályos tulajdonlaprendszerben, kvázi nem is léteznek: elhagyták őket, tulajdonosuk ismeretlen, „nevesítetlenek” – szálljanak az államra.
– Szlovákiában az idén január elsejétől új földtörvény van érvényben. Mit kell tudnunk róla? Mennyiben érinti ez a jogszabály az említett 600 ezer hektárnyi „nevesítetlen” föld tulajdonosait?
– Az új földtörvény egyrészt újból megnyitja a kárpótlás, vagy ahogy nálunk nevezik, a restitúció kérdését. Ami nagyszerű lehetőség, hiszen minden olyan személy benyújthat kárpótlási igényt, aki nem volt elítélve háborús bűnösként, s vagyonát a dekrétumok alapján kobozták el. A törvény másik része viszont az említett „nevesítetlen” földekkel foglalkozik. Ez már kényelmetlenebb. Azoknak a tulajdonosoknak, akikről beszéltem – tehát akiket nem érintettek a vagyonfosztások – meg kell erősíteni tulajdonjogukat. Bizonyítaniuk kell, hogy az adott parcella – erdő, szántó, legelő, szőlőskert stb. – valóban az övék. Ha ezt nem teszik meg, jövő májustól a föld az államra, majd a helyi önkormányzatra száll. Utóbbi pedig tíz év elteltével el is adhatja.
– Az új szlovák földtörvénnyel kapcsolatban ön a szlovákiai Új Szónak tavaly szeptemberben úgy nyilatkozott, hogy „kozmetikai módosításon megy keresztül újkori történelmünk legnagyobb – a termőföld-őstulajdonosoktól való – vagyonelkobzása”.
– Nézze, sok földtulajdonoshoz el sem jut az információ, hogy ezt az úgynevezett nevesítési eljárást le lehet, pontosabban le is kell folytatniuk. És ne feledjük: a legtöbb esetben idős emberekről van szó! Akinek vannak vagy voltak vidéki hozzátartozói, jól tudja, ezek az idős emberek mennyi mindent vontak meg maguktól életük során, hányszor nélkülöztek ínséges időkben, hogy féltve őrzött kis földjüket művelhessék. Még ma is megdobogtatja a szívem, ha eszembe jut, amikor egy házfelújítás során megtaláltuk drága jó egyházasbásti nagyapám adásvételi szerződéseit: egy dunsztos üvegbe dugta, majd befalazta őket. Ennyire ragaszkodott az ő kis földjéhez. Sok felvidéki magyar paraszt boldog volt, hogy a múlt század szörnyűségeit szerencsésen átvészelte. Ezeknek az embereknek – akik ma már semmi rosszra nem számítanak – most jön a feketeleves. Hiszen be kell bizonyítaniuk, hogy a földjük tényleg az övék.
– Az új földtörvény tehát kétféle jogi eljárásra – a kárpótlásra és a nevesítésre – is lehetőséget ad. Mi a különbség közöttük?
– A kettő közti különbség óriási. Kárpótláskor – restitúciókor – olyan földre nyújtjuk be a jogigényünket, amit elkoboztak tőlünk, és aminek így új tulajdonosa van (például az állam), akitől vissza lehet és vissza is kell igényelni. Nevesítési eljárást pedig azokban az esetekben kell indítani, amikor az adott területet nem kobozták el, következésképp új tulajdonosa sincsen. Ilyenkor új tulajdonlap kiállításával meg kell erősíteni tulajdonjogunkat az adott parcellára. Röviden: visszaigényelni tehát olyasmit lehet, amit elvettek. Amit nem vettek el, azt nevesíteni kell. Ezt sokan nem értik, amiből komoly félreértések származnak.
– Az oroszvári Lónyai-kastély esete szemléletes példája annak, micsoda bonyodalmakhoz vezethet a két jogi folyamat öszszekeverése. A kastély örökösének, vagyis a pannonhalmi főapátságnak korábban ön is segítségére volt az ügyben.
– Gróf Lónyai Elemér és neje, Stefánia belga hercegnő 1944-ben kelt végrendeletükben oroszvári ingatlanaikat a pannonhalmi bencésekre hagyták. Amikor alig egy évvel később meghaltak, a kastély és a hozzá tartozó park a törvény szerinti örökösre, a pannonhalmi főapátságra szállt. Oroszvárt viszont csak 1947-ben csatolták Csehszlovákiához, így amikor a Benes-dekrétumok alapján kiállítottak egy kobzó határozatot Lónyaiék nevére, a kastély már nem a hercegi pár, hanem a bencések tulajdonát képezte. Családi házam építéséhez kerestem telket, eközben bukkantam az ügyre. Felkerestem a bencéseket, és – nem dicsekvés – honorárium nélkül elvállaltam a képviseletüket. Miután több hivatalos szlovák szervvel is sikerült elismertetnünk, hogy a konfiskáció érvénytelen volt, a mai szlovák jogrend szerint lefolytattuk az örökösödési tárgyalást, majd próbaképpen megkíséreltünk „nevesíteni” egy másfél hektárnyi kastélyparki parcellát. Ami sikerült is. E parcella értéke Oroszváron körülbelül 40 millió korona (250 millió forint). De mielőtt folytathattuk volna az eljárást, Várszegi főapát úr sajnos elvette tőlem a megbízatást. Ennek három éve. Azóta az ügy egy helyben áll.
– Miért viseli annyira szívén a kastély sorsát?
– Részben mert az ügy precedenst teremthetne, részben mert nemzeti vonatkozása is van. Hiszen Oroszvárról, annak ellenére, hogy a községet csak 1947-ben csatolták Csehszlovákiához, mára gyakorlatilag teljesen eltűnt a magyar szó. Hogy ennek mi az oka, az külön kutatást érdemelne. Biztos vagyok benne, ha a bencések megvetnék a lábukat a községben, megerősödne a nemzeti érzés a magyarok közt. A kastély igazi szimbóluma lehetne a magyar jelenlétnek a környéken. És persze időnként lehetnének magyar nyelvű bencés misék.
– Hol követ el ön szerint hibát Pannonhalma jelenlegi jogi képviselete?
– A kastélynak nem jogos tulajdonosa az állam, így nincs kitől visszaigényelni. A bencések mégis ezzel próbálkoznak. Ráadásul nem a hercegi pár végrendeletében megnevezett örökös, vagyis a pannonhalmi főapátság, hanem a révkomáromi bencés rend jogigényére alapozva. Ami abszurdum. Ha azt az utat, vagyis a nevesítési eljárást folytatnák, amit velem három évvel ezelőtt – máig nem értem, miért – abbahagyattak, könnyen siker koronázhatná a Lónyai-hagyaték sorsát. Efelől nincsenek kétségeim.
– Nem okoz problémát az ügyben, hogy a pannonhalmi apátság magyarországi jogi személy?
– Nem, mert nem történt vagyonvesztés. Igaz, hogy az új földtörvény rendelkezése szerint földet visszaigényelni csak szlovák állampolgárok tudnak. De akitől nem vették el, vagyis akinek „nevesítetlen” földje van, az nem vesztett tulajdont, annak mindegy, hogy milyen állampolgár. Az örökösödés az alkotmány által szavatolt jog. Sok mai magyar állampolgár is tud kezdeményezni „nevesítési” eljárást Szlovákiában.
– Kifejtené ezt bővebben?
– Sok olyan magyar állampolgár van, akinek vagy az őseinek volt földjük a mai Szlovákia területén. Ha pedig a földjét nem államosították, és mostanáig a parcellára nem állítottak ki újfajta tulajdonlapot – aminek persze utána kell nézni az adott szlovák földhivatalban –, kezdeményezhet „nevesítési” eljárást. Tehát megerősítheti tulajdonjogát ősei földjére.
– Tudna esetleg konkrét példát is említeni?
– A gömöri Medvesalján kutatgatva rábukkantam egy több száz hektárnyi „nevesítetlen” erődre. A telekkönyvben kobzás, kisajátítás stb. nincs jelölve. Az utolsó tulajdonosváltást 1930-ban rögzítették, a terület tulajdonosa akkor egy budapesti lakhellyel rendelkező személy volt. Megjegyzem, ritka esetről van szó, hiszen a telekkönyvben még utca, házszám is meg van adva. Az illető örökösei tehát – ha vannak, ha felkutathatók – kezdeményezhetnek „nevesítési” eljárást. Lefolytatnak egy örökösödési tárgyalást, és a saját nevüket írathatják a tulajdonlapra. Így egy mai magyar állampolgár tulajdonosa lehet ősei felvidéki földvagyonának.
– Hány mai magyar állampolgárt érinthet az ügy?
– Nem szeretnék becslésekbe bocsátkozni. De sokan voltak 1920-ban, akiknek volt Felvidéken földbirtokuk, és úgy hitték, odaveszett. Sokan vannak azok is, akik a háború után Magyarországra menekülve – tehát nem a lakosságcsere alkalmával! – hátrahagyták földjeiket. Ezek a tulajdonosok vagy az örököseik ma mind úgy hiszik, mindenük odaveszett. Márpedig, ismétlem, a Benes-féle konfiskációs bizottságok – szerencsénkre – sokszor hanyagul végezték a munkájukat.
– Hatszázezer hektárnyi földet véletlenül elfelejtettek államosítani.
– Igen. És ma ez a föld keresi a gazdáját.
Szerkesztőségünknek a megadott lakcím alapján sikerült elérnie az említett budapesti családot, amelyik néhány nappal az interjú megjelenése előtt már kapcsolatba is lépett szlovákiai földügyi szakemberekkel, és kezdeményezni fogják a nevesítési eljárást, hiszen a gömöri erdők a nagyszülők tulajdonát képezték.
Pannonhalma kész Brüsszelhez is fordulni
Nem zárom ki, hogy tévedtem, de remélem a megegyezés létrejöttét, hiszen nem tisztességtelen szándékok vezetnek – nyilatkozta a Magyar Nemzetnek Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát. Vallja: tisztázni kell mindennemű, a kastély körüli későbbi jogi bizonytalanságot, mert addig tulajdonjog-átruházásról nem lehet szó, és egyben meg kell keresni az összes fél számára az elfogadható megoldást. – A magyar bencés kongregációnak önálló intézményei vannak, ezért nem a pannonhalmi, hanem a szlovákiai Komáromban található bencés rend jogigényeire alapozva igénylik vissza az oroszvári Lónyai-kastélyt. Nem álltunk a nevesítés útjába, de mivel egyetlenegy konkrét javaslat sem hangzott el az ügyben, ezért puhatolózó tárgyalásokba kezdtem a szlovák féllel. Rudolf Schuster köztársasági elnök mintegy félórás beszélgetés után támogatásáról biztosított, de közvetlen beleszólása nem lehetett az ügybe. Kormányszinten a szlovák művelődési miniszterrel, Magyarország egykori csehszlovák nagykövetével, Rudolf Chmellel folytattam baráti beszélgetést, aki megismerkedett a kastély körül kialakult helyzettel, és feljegyzést készített. Jelenleg a szlovák fél hivatalos válaszát várjuk, és ha nem orvosolják jogi úton a kastély eldöntetlen ügyét, Brüsszelhez fordulunk – közölte Várszegi, emlékeztetve Csáky Pál miniszterelnök-helyettes március elejei nyilatkozatára, miszerint a szlovák kormány állítólag hamarosan foglalkozni fog az oroszvári Lónyai-kastély ügyével. Elemzik a helyzetet és a jogi zűrzavart, a kormányhivatal és az apátság jogi szakértői közötti nézeteltéréseket, és a kormány jogi elemzést készít. Csáky szerint bizonyos szlovákiai csoportosulások részéről megjelennek különböző érdekek, de már körvonalazódik valamiféle kompromisszum, hiszen az apátság nem feltétlenül ragaszkodik az épület visszaadásához; elképzelhető valamilyen csere, kárpótlás is.
