Az ivó, ahova járok, kőhajításnyira van a régi orosz laktanyától (itt terebélyeskedtek negyvenvalahány éven át hazánk felszabadítói), ez most az ötvenhatos veteránok lakhelyévé változott, csupa börtönviselt öregember jár ide naphosszat. Öten voltak itt a múltkor, összeszámoltuk, összesen hetvenhárom esztendőt ültek a tudományos szocializmus évtizedeiben. Zoli bácsi kereken tizenhatot, a vád szerint szerette a hazáját. Csoszi (végtelenül művelt ember, Zoli bácsi is az) tizenhármat. Csoszi azért kapta az esztendőket, mert húszévesen, hirtelen felindultságában kilőtt egy orosz tankot a Dob utca és Kürt utca sarkán (ma a közlekedési minisztérium van ott), mert sajgott a szíve, amiért az orosz tank ártatlan családok házait lőtte ki, anyáink, lányaink, szeretteink maradtak az aszfalton. Nem tartom bűnösnek. Sohasem volt az.
Tegnap, negyvennyolc ünnepén náluk kilobogózottabb, kikokárdázottabb ember nem volt a környéken. Talán érezték negyvennyolc és ötvenhat közelségét. Ugyanúgy dobbant a szívük. A nemzet ünnepei megdobbantják a szíveket…
Szóval itt üldögélünk rendszeresen az öregekkel, cellatörténeteket mesélnek, a siralomház borzalmáról szólnak, és az egészben az a legdöbbenetesebb, hogy mindegyikük tekintete tiszta, egyiküket sem törte meg az irdatlan Kádár-kor. A hazugság és a bokacsattogtatás kora. Emberek maradtak. Nem is akármilyenek.
Kevés emberen láttam a tegnapi reggelen kokárdát. Rajtuk volt. Valószínűleg nem véletlenül.
Az ilyesmin kellene elgondolkodnunk, barátaim. A nagy idők nagy emberein. Akik közül – hál’ istennek – vannak még közöttünk. Ha megszólalnak, csüngök a szavaikon, mert tiszta és szép, amiről beszélnek – mindösszesen a Vida-féle vérbírók nem hittek nekik.
Ha viselnék kalapot, levenném előttük.
origo.hu
Hatalmas tűz lett egy bográcsozásból Debrecenben, több ember kórházba került
