Immár három hónapja annak, hogy Lengyelországtól hangos Európa. Az egyik interpretáció szerint Varsó megmutatta, hogyan kell a nemzeti érdekeket védeni, mások inkább a kompromisszumra örökösen képtelen országot látják a brüszszeli kiállásban, míg a harmadik olvasat arról szól, hogy Lengyelország valójában áldozat, amelyet jégre vitt az európai alkotmányról szóló megegyezésben akkor már egyáltalán nem érdekelt Franciaország. E felfogás szerint Varsó és Madrid mások helyett is elvitte a balhét. Ön szerint hol az igazság e kérdésben?
– Hogy pontosan mi történt a decemberi brüsszeli csúcson, azt valószínűleg csak évek, esetleg évtizedek múlva tudjuk majd meg. Az biztos, hogy a vádakkal ellentétben Lengyelország nagyon is érdekelt volt egy valódi kompromisszum megszületésében. A lengyel delegáció kész volt tovább tárgyalni, s nem rajta múlott, hogy a csúcs olyan gyorsan véget ért. Ezzel kapcsolatban ma már legalább a szakértők mutatnak rá a két egoista országról hangoztatott sztereotíp vádak tarthatatlanságára. Tény ugyanakkor, hogy a píárcsatát átmenetileg legalábbis elvesztettük, hiszen valódi szándékaink nem nagyon jutottak el az európai közvéleményhez. Ez azért is rendkívül sajnálatos, mert Lengyelország egyrészt nagyon jól tudja, hogy egy olyan szervezetbe lép be, amelyben a legalábbis eddig a nemzeti érdekeknek értelmes kohézióját sikerült megtalálni. Másrészről már csak azért is alapvető érdekünk egy erős és működőképes Európai Unió léte, mert csak ez képes garantálni a kisebb vagy hátrányosabb helyzetű országok érdekeinek biztosítását.
– A magyar társadalom egy része azért nagyon is megértette és értékelte ezt a lengyel tárgyalóstílust, s az elképzelések nélkül sodródó hazai külpolitika még inkább példává tette számára Varsó kiállását. Nem szabad azonban a két kormány viselkedése között – az ideológiai rokonság és a látványos különbségek ellenére – sem elfeledkezni talán arról sem, hogy Leszek Miller nagyon erős belpolitikai nyomás alatt tárgyalt, s a lengyel érdekek melletti határozott fellépésen kívül nem volt más választása…
– Ami a lengyel elképzeléseket illeti, a magatartásunkat sem Koppenhágában, sem most Brüsszelben nem egyszerűen a belpolitikai helyzet motiválta. Sokkal fontosabb ennél – bár lehet, hogy ezt nem hangsúlyozzuk elég eredményesen – az Európai Unióról alkotott lengyel vízió. Olyan, amelyet nemrégiben Kohl kancellár vázolt fel budapesti előadásában, amikor arról beszélt, hogy az EU tartóoszlopa az északiak és a déliek, a kicsik és nagyok, a proatlantisták és szuverének közötti nehezen megfogható, ám mégis érezhető belső egyensúly. Lengyelország azt akarja, hogy ne csak a négy vezető, legnépesebb és leggazdagabb országnak legyen döntő szava a huszonötök Európájában, hanem másoknak is. S itt korántsem csupán Varsóról és Madridról van szó, hiszen Lengyelország nagyon kevés olyan dologban érdekelt, ami ne egyezne meg a többi kelet-, közép-európai ország érdekével. Ebből következik, ha Lengyelországnak nagyobb beleszólása lenne az Európai Unió ügyeibe, akkor hatékonyabban képviselhetné Közép-Európa érdekeit is.
– A közép-európai tradíciók legfőbb letéteményese az unióban már csak súlyánál fogva is Lengyelország, ám Varsó imént felvázolt motivációit a társadalom egyes rétegei talán igen, a térség politikai elitje azonban érezhetően nem értette meg. Ráadásul mintha taszítaná az a nagysággal párosuló határozottság, amivel a lengyelek fellépnek, így manapság nemhogy erősödik, hanem éppen gyengül az a bizonyos közép-európai egység…
– Azt hiszem, el kell oszlatni azt a téveszmét, hogy az unió alapvetően nagy és kis tagállamokból áll. Még akkor is, ha ez egyfajta legitimációt kapott azáltal, hogy tavaly a konventben zajló viták sokszor ezt a látszatot keltették. Ám ha közelebbről megnézzük, hogy milyen igazi kihívások várják az uniót és tagországokat a következő öt-tíz évben, akkor ki fog derülni, hogy a minket leginkább érintő kérdésekben nem ez lesz a legfőbb felosztás. A kelet-közép-európai országok számára például rendkívül fontos lesz, hogy miként alakul a viszonyunk a tőlünk keletre, délkeletre lévő országokkal. S ha végignézzük, mely országokat érinti ez leginkább, akkor ott találhatjuk a négy-öt milliós Finnországot, a tízmilliós Magyarországot, a kétmilliós Észtországot és a majdnem negyven- milliós Lengyelországot egyaránt. De említhetném azt is, hogy az érdekkoalíció nem a kicsik és nagyok, hanem a költségvetési perspektívák mentén alakul majd. Így például különbözik ugyan a lengyel és a magyar mezőgazdaság struktúrája, ám az unió szempontjából sokkal több köztük a hasonlóság. Nem szabad persze azt hinnünk, hogy az újak érdekei minden kérdésben azonosak lesznek, de a számunkra belátható időben kardinális kérdésekben igenis hasonlóan gondolkodunk majd. Így aztán egyáltalán nem mindegy, hogy mekkora súlya lesz ennek az országcsoportnak.
– Ez így van, az imént említett széttartás azonban már látványosan megjelent Koppenhágában, azóta pedig ott tartunk, hogy a magyar kormányfő például már a visegrádiak találkozóira sem jár. Akkor miről beszélünk?
– A koppenhágai csúcs valóban elég szerencsétlenül alakult, mivel az egyes visegrádi országok pénzügyi kalkulációi nem voltak eléggé világosak a többi számára. Lengyelország azzal okozott meglepetést, hogy a megígért pénzek egy részét készpénz formájában kérte, és ezt sokkal fontosabbnak tartotta a közvetlen mezőgazdasági támogatások növeléséért folytatott, eleve reménytelennek tűnő harcnál. Megjegyezném azonban, hogy miközben egyes partnereink már napokkal a csúcs előtt kinyilvánították, hogy tulajdonképpen elfogadhatónak tartják a pénzügyi feltételeket, Lengyelország végig azok tarthatatlanságát hangsúlyozta. Arról sem szabad elfelejtkezni, hogy Leszek Miller miniszterelnök a csúcsot megelőző napokban szinte mindegyik európai fővárosban megfordult, s kifejtette a lengyel álláspontot, mint ahogy megtette ezt kétszer a visegrádiak találkozóján is.
– Nem a legjobb előjel, hogy a csatlakozó országok társadalmainak jelentős része érezhető kiábrándultsággal közelít az unió kapujához. Ebben szerepe van annak is, hogy a jelenlegi tagoknak mintha nem lenne víziójuk a huszonötök Európájáról. Miként képzeli el a kibővült Európát Lengyelország?
– Mi két oknál fogva akarunk belépni az EU-ba. Egyrészt a csatlakozás növeli a NATO-tagság mellett a biztonságérzetet, ezenkívül szeretnénk kihasználni az ebből fakadó civilizációs felgyorsulás esélyét. Lengyelország és az egész közép-európai régió különösen nagy árat fizettek azért, mert a huszadik században a nagyhatalmak játszadoztak velük. Így aztán nagyon tudatosan kell megjelennünk a nemzetközi porondon. Ezért Varsó nem örül annak, ami nem a kölcsönös megértés és szolidaritás felé tereli a közép-európai párbeszédet.
origo.hu
Hatalmas tűz lett egy bográcsozásból Debrecenben, több ember kórházba került
