Tűz és víz

Aki nem szenved emlékezetkiesésben, felidézheti azt a fülsértő macskazenét, amit 2000. augusztus 20. után hallatott az akkori ellenzék. A kereszténység megszületésének kétezredik, a magyar állam létének ezredik évfordulójáról méltósággal megemlékező országban Szent István király ünnepének másnapjától ez volt a vezető téma: mennyibe került a tűzijáték, miért kellett „megúsztatni” a Szent Koronát? Nos, mint utóbb kiderült, a „fideszes” tűzijáték kevesebbe került, mint a két évvel későbbi, szocialista változat, s csupán annyival volt szegényesebb, hogy akkor nem gyulladt ki tőle egy dunai uszály meg a fél Gellért-hegy. Aki pedig látta a Duna partján Esztergomtól Budapestig tízezrével várakozó embereket, amint meghatottan nézik a koronát méltóságteljesen hordozó hajót, nem kérdés, hogy mi és miért történt azokban a történelmi napokban.

Ugorjunk négy esztendőt! Az elmúlt hét vége szintén jeles napként szerepel majd históriánkban: egy évezrednyi önálló állami lét múltával betagolódtunk a kontinentális népközösségbe. Az akkori szigorú kritikusok most hatalmi helyzetben szervezhették meg az uniós csatlakozás megünneplését. Lám csak, mire mentek vele? A központi rendezvények a három belvárosi Duna-híd, illetve a Hősök tere–Felvonulási tér köré összpontosultak. Lezárták a forgalom elől a Lánchidat és Szabadság hidat, az utóbbit – rendkívül eredeti produkcióként – gyeptéglákkal borították be. A hídon tolongó sokezres tömegnek azonban mindegy volt, mi van a talpa alatt (az aszfalton legalább táncolni lehetett volna). A Lánchíd és vele együtt az Alagút lezárása már vérpezsdítőbb jeleneteket gerjesztett, a Vár krisztinavárosi oldalán csak az első kerületi rendőrkapitány intézkedése vette elejét a nagyobb botránynak, miután a központi rendfenntartók még a gyalogos polgárokat sem voltak hajlandók átengedni a Clark Ádám tér felé (lásd: emberek szabad áramlása mint EU-alapelv).

El kell ismernünk viszont, hogy e parlagiasra sikeredett programokhoz képest az Erzsébet hídon végre valami egészen unikálisat láthattunk. Valami mást. Igazi vízijátékot! Bár az eredeti ötlet még csak arról szólt, hogy a Dunából kiszivattyúzott vizet vezetik föl a hídra, ahonnan vízesésként fog visszahullani a folyóba, a megvalósítás ennél jóval nagyobb ívű lett (lásd Medgyessy alkotmány fölött átívelő kezdeményezéseit). A Duna-víz helyett megcsapolták a budai hídfőnél lévő, 600-as átmérőjű, nagynyomású ivóvízvezetéket, kettéágaztatták, majd lenyűgöző műszaki megoldásokkal felvezették a híd két oldalára. Az ily módon óránként 1500 köbméter víz továbbítására alkalmassá tett csőrendszer nyílásaiból órákig spriccelt a folyóba a Gellérthegyi tároló tartalék ivóvize. Igaz, hogy csak a híd fele hosszában, de a záporeső idején is. Ilyet még nem látott ország-világ: a régi szólást – vizet hordani a Dunába – megvalósította az ész és becsület kormánya (a Fővárosi Vízművek cca. 50 millió forintos közreműködésével).

Talán a hidakkal nem kéne próbálkoznia ennek a kormánynak. Eddig csak egy három napot élt pontonhídra futotta a tehetségükből, míg a Mária Valéria híd évek óta összeköti az Esztergom környéki és a felvidéki embereket. Az esti, ünnepinek szánt tűzijáték alighanem az újgazdagoknak szerzett örömet, akik megállapíthatták, ők ilyet szoktak rendelni a lányuk eljegyzésére. A Városligetben ünnepélyesen útjára lendített Időkerék kapcsán pedig elég snasszul hatnak a máris kirobbant botrányok – szerzői jogok körüli viták, perrel való fenyegetőzések stb. – friss sajtóhírei.
És hogy mindez mibe került összesen („hány lélegeztetőgépet lehetett volna venni belőle”), egyelőre ne firtassuk. Mi nem vagyunk ünneprontók. De mostantól joggal mondhatjuk, hogy amíg a Fidesz kormányozta négy év alatt érezhettünk valami tüzet a szívünkben, ez a kormány legfeljebb arra hivatott, hogy vizet hordjon a Dunába.