Nyíregyháza dúsan virágzó növényzettel szegélyezett, paradicsomi szépségű szabadtéri színpadán két tucat gyerek feszeng. Van köztük négyéves kisfiú és lassan már nővé érő tizenéves lány egyaránt. Sem ruházatuk, sem nemük, sem koruk nem azonos, egyvalamiben azonban teljesen egyformák. Mindannyian „utcán talált”, elhagyott gyermekek, akiket a dévai szerzetes-pap, Böjte Csaba gyűjtött egy bokorba azért, hogy esélyt kapjanak az emberi életre. A dévai gyerekek énekelnek és táncolnak a színpadon. Egyszer szégyenlősen és falsul, máskor bátran, megindítóan tisztán és őszintén.
Esteledik, a színpadon kezdetét veszi a műsor. Elfogódott tanárnő konferálja fel a dalokat és táncokat, évszázados közösségi gyermekjátékokat. Bújik a zöld ág és kék a kökény, a gyerekek táncolnak és énekelnek, nagyon lelkesen és hálásan. Hogyne lennének hálásak, hiszen a Katolikus Caritas és a nyíregyházi jó lelkek jóvoltából két hetet tölthetnek családoknál a Nyírség fővárosában. A színpadra várnánk Böjte Csabát, ám ő nem jön, nem jöhet, mint később telefonos faggatásomra elmondja, a nemrégiben véletlen tűz áldozatául esett szovátai gyermekotthonba szólította a kötelesség. Jött viszont Tarsoly Hilda, a dévai árvák közül kinőtt, új sütetű nevelő, aki az ősztől induló szalontai gyermekotthon vezetésére kapott megbízatást Csaba atyától. Jön, és hozza az atya üzenetét arról a meglepő gondolatról, hogy a szerzetes talán egyszer majd hableányt tetováltat a mellére. Az erdélyi árva lány szájából aztán darabosan és mégis megindítóan hangzik az „elemzés” arról, hogy miért is, hogyan is próbálnak immáron tizenkét éve adományokból fenntartani egy négyszáz gyermeket nevelő jótékonysági intézményt. A hatóságok értetlenségét, nemegyszer rosszindulatú bürokratizmusát, a pénztelenséget és reménytelenséget leküzdő akarat lélektanilag fontos alátámasztást nyer a színpadon kibomló életképekből.
Ott van mindjárt az a kérdés, hogy miért is kellene Csaba atyának hableányt tetováltatnia a mellére? Az ötlet egy négyéves lánytól származik, aki a minap azt kérdezte az imádott atyától, hogy miért nincs neked is olyan a melleden, mint amilyen az apukámnak volt, hiszen te is olyan jó ember vagy, mint ő volt. Volt, mert az édesapa meghalt, a kislány kétéves korában, és a gyermek úgy tudja, a halálát is a jósága okozta. Konkrétan az, hogy fogadásból megivott két liter vodkát. Meg kellett innia, hiszen megígérte – azután meg meghalt. Kiderül a kislányról, hogy csak egy szemmel tudja nézni a körülette lévő dolgokat, mert „apukám”, aki jó ember volt, mielőtt meghalt, még kiverte a másikat. Igaz, utána sokat sírt, mert megbánta, amit tett.
Aztán más gyerekekre terelődik a szó, egy kiskamasz fiú testvérpárra, akik fékezhetetlen rohangálásukkal, hangoskodásukkal és nem ritkán másokat veszélyeztető agresszivitásukkal még Csaba atya türelmét is próbára teszik. A fiúk története az anyát idézi, aki csodálatosan szép és tizennyolc kilométerre lakik Dévától – és aki nagyon szereti a gyermekeit, mondják a fiúk –, csak nincs ideje, soha nincs ideje. Nem volt ideje akkor sem, amikor a fiúk elsőáldozók voltak, hiába húzta, halasztotta a misét az atya – erre kérték a szépasszony gyermekei –, az anya csak nem érkezett meg. Az időhiányban szenvedő anya fiai meg továbbra is rohangálnak, verekszenek, és amikor elfáradnak, odaülnek Csaba atya mellé elmesélni, hogy a mama mennyire szereti őket.
A dévai gyerekek énekelnek és táncolnak a színpadon. Egyszer szégyenlősen és falsul, máskor bátran, megindítóan tisztán és őszintén. Bizony hiteles a lánykák szájából a kérés, „Édesanyám eresszen ki hozzája, fáj a szívem, majd meghalok utána”. De mégis, talán a leghitelesebb – bár az előadásmód szabálytalanságát még a legvájtfülűbb avantgárdra hangolódott kritikus előtt is nehéz lenne megvédeni – József Attila Kései siratója: „Világosodik lassacskán az elmém, a legenda oda. A gyermek, aki csügg anyja szerelmén, észreveszi, hogy milyen ostoba.”
Vége a műsornak, nemigen van tovább mit mondani, változik a szín. A Mandala dalszínház adja elő Szörényi Kőmíves Kelemenjét. Száll a dal az ifjú kegyes asszonyról meg az otthagyott gyermekről, Kőmíves Kelemen vétlen feleségének ősi bűnért való feláldoztatásáról, az elátkozott Déva váráról. Száll a dal, szól a kérdés „Szabad-e ölni, embert ölni? …
Ér-e annyit bármilyen mű, hogy emberhalál legyen az ár?”. A színpadon kibomlik a ballada, a nézőtéren szétszóródnak a dévai gyerekek. A nagyobbacskák ficeregnek és nevetgélnek, messze van még tőlük Kőmíves Kelemen üzenete, és talán ez jól is van így. A kisebbek lassan lehelyezkednek egy-egy meleg ölben, az asszonyokhoz húzódnak, akik néhány napra pótolni akarják az elveszített anyát. Aztán megfogják a kinyújtott kezeket és olyan bizalommal, amivel soha nem szabadna visszaélni, hagyják hazavezetni magukat.
origo.hu
Menczer Tamás: Mi lesz így velünk?!
