Gyeplő

Vajon ki hiszi el a magyar tévénézők közül, hogy Vitray Tamás (egy) szerecsen? És azt, hogy ez a kellemes, polihisztor látszatát sugalló nyugdíjas öregúr kollégái védelmére, mosdatására szorul? A főként a képernyőről informálódó hazai lakosság csak elenyésző kisebbsége vette észre, hogy Vitray Tamás a közpénzből finanszírozott nyilvánosságnak egy jól definiálható betonfallal körbevett intézményévé vált, így a beavatottakon túl kevesen tudják annak az okát, hogy a köztelevíziót évtizedekig meghatározó, mindig is jól megfizetett vélemény- és ízlésmonopóliuma miért is virul a mai napig indokolatlanul. Vajon Vitray Tamás a sportújságíró-szakma rosszallását kiváltva miért gondolja úgy, hogy a Telesport főszerkesztőjeként a mai napig elzárhatja a szakmai érvényesülés útját az általa kiválasztottakon kívül esők előtt? Miért nem elégszik meg az őt körüllengő mítosszal, miért nem lógatja méltósággal a lábát a vízbe végre valamelyik floridai beachen, amikor nem az unokáival foglalkozik?
A Nap-kelte keddi adásában közelebb kerülhettünk valamelyest a titkokhoz. A műsorban az úszószövetség elnöke, a Nap-kelte producere beszélgetett a Nemzeti Sporttanács elnökével, a Telesport főszerkesztőjével, valamint egy újságíró-iskola tulajdonosával, aki egyben a Telesport főszerkesztő-helyettese. Gyárfás Tamás, Vitray Tamás és Komlósi Gábor (a kormány közeli Klubrádió volt ügyvezetője) sportújságírók jól összeszokott hármas, rendre feltűnnek együtt a köztévé képernyőjén más műsorokban is a sportvilágról elmélkedve. Vitray Tamás meg is jegyezte, nehogy szerecsenmosdatásnak tűnjön beszélgetésük, ami persze nemcsak annak tűnt, hanem az is volt. A sportról csak érintőlegesen esett szó, az egyebek mellett inkább a sztárgázsiktól is lepukkant köztévé sportszerkesztősége és a Komlósi-féle médiaiskola különös kapcsolata került terítékre, s az, vajon miként értelmezhető, hogy a kereskedelmi csatornáknál egyébként is jól megfizetett újságírók tudósíthatnak Athénból, az olimpiáról. Hiszen ők aztán mindannyian tudják, hogy az összes magyar sportújságíró álma a négyévente megrendezett világeseményen dolgozni. Nos, miután az összeférhetetlen helyzetben lévő Komlósi egy kicsit méltatlankodott azon, micsoda kicsinyesség felhánytorgatni számára, hogyan használja iskolája ingyen a köztévé eszközeit, felsorolta, hányan és micsoda ragyogó tehetségek kerültek tőle a magyar sajtó vezető pozícióiba. Vitray ennek ellentmondva ekképp indokolta az indokolhatatlant: „Négy olyan ember utazik velünk Athénba, akik nem a mieink, csak a mieink voltak lényegében (…) Hajdú B. István, aki, ugye, a nem túl nagy kínálatban az egyik kiemelkedő képességű labdajáték-kommentátor, Csisztu Zsuzsa (a kormány közeli Klubrádió volt műsorvezetője), aki maga is olimpikon volt, és mint ilyen, nálunk kezdte a szakmát (…) a művészi tornát nála kiválóbban senki nem ismeri. Kokas Gergő, aki maga is evezős, és velem volt Sydneyben, mint segítőtársam, és Gyulai Miklós, aki, ugye (…) abszolúte jól fér az apja cipőjébe.” A fizetésükről, a pénzről, amelyhez a Telesport szerkesztőségének belső munkatársai igen sokszor csak késve jutottak hozzá, a következőket mondta: „(…) mind a négy azonos pénzt kap (…) 50 ezer forint valóban a napidíjuk 21 napra (…) ez több, mint 1 millió bruttó forint, az, hogy mennyit kapnak kézbe, nem érdekelte az újságírót (ti. a Magyar Nemzet őt faggató újságíróját – a szerk.), ráadásul ez az öszszeg nem magas (…) Amikor engem az előző kormányzat idején, az előző televíziós vezetés Sydneyre fölkért, akkor pontosan a dupláját kaptam.” A számok, amelyeket említett, természetesen pontatlanok, nem bruttó, hanem nettó, kapnak költségtérítést stb., de ez szinte már nem is érdekes. A belterjesség és a bennfentes kör, a biznic világosan látszik.
Vajon szüksége van-e még erre Vitray Tamásnak? És a köztelevíziónak? Nem kellene elengedni végre a gyeplőt?