A Kaukázus foglyai

Ha néhány napja, a két Tupoljev egyidejű felrobbantása után valaki még kételkedett abban, hogy Oroszország a saját szeptember tizenegyedikéjét éli át, akkor most bizonyos lehet e szomorú tényben. Szó sincs propagandisztikus túlzásról, amikor tíz napon belül immár negyedszer csap le a láthatatlan ellenség. S ha mindehhez hozzávesszük, ez a vesszőfutás már évek óta tart, akkor elvitathatatlan, hogy az oroszok nem szenvednek kevésbé a terrortól, mint az amerikaiak, legfeljebb nem sajnáltatják magukat olyan hangosan. Pontosabban sajnáltatnák, de a világ egy része a szokásos kettős mércétől vezettetve nem mindig akarja meghallani a Moszkvából érkező segélykiáltásokat. Bizonyos értelemben ők is a Kaukázus foglyai. Egy részük azért, mert a kaszpi térség közelsége, az energiatartalékokért folyó harc megköti a kezüket, s az egyébként az esetek jelentős részében jogos emberjogi bírálatok inkább csak a befolyásért vívott küzdelem eszközeként hangzanak el. Másokat, egyébként jó érzésű embereket a szabadságharc eszméje téveszt meg, hiszen nem veszik észre, hogy ez ma már alantas célok leplezéséül szolgál.

A mostani tragédia e tekintetben felnyithatja a szemeket. Erre utal, hogy még az Oroszország felemelkedésének kudarcában titkon leginkább reménykedők is őszinte megdöbbenéssel állapítják meg, hogy a csecsen terroristák végleg átlépték a jó és a rossz határát, hiszen aligha nevezhető embernek az, aki gyerekek százainak háta mögé bújva, életüket kockára téve harcol vélt vagy valós igazáért. Gyorsan jegyezzük meg a félreértések elkerülése végett, hogy a túszejtő banditákat jó esetben is csak részben fűti már a csecsen függetlenség kivívása. Az arab szélsőségesek és a térség olajkincse miatt Moszkva gyengítésén munkálkodók pénzén gyilkoló, az al-Kaida táboraiban a hitetlenek elpusztítására kiképzett Baszajevék sokkal inkább egyfajta kaukázusi iszlám köztársaságról álmodnak, amelyből nem kér sem a csecsenek, sem a dagesztániak, sem az ingusok vagy az oszétek többsége. A szélsőséges eszmék hatása alá kerülő, az előző évtizedben már rég kriminalizálódott szeparatisták mára beszennyezték Samil imám egykor a függetlenségért felemelt zászlaját, nekik az egész ellenállásban inkább maga a harc, semmint Moszkva legyőzése a cél, s a kezüket dörzsölnék, ha akcióikra válaszul a Kreml megindítaná a harmadik csecsen háborút. Ilyen értelemben tehát ők is a Kaukázus foglyai. A rendben, az élet normalizálásában ugyanis nem érdekeltek, ezt bebizonyították az 1996-os békekötést követő években.

Ezzel szemben Putyin azt ígérte az orosz népnek, hogy rendet teremt nemcsak Moszkvában, hanem normalizálja a helyzetet Csecsenföldön is. Tudják ezt Maszhadovék is, és ezen a ponton igyekeznek gyengíteni a Kreml urát. Arra alapoznak, hogy a félelem Putyin ellen fordítja a társadalmat, ezért azt próbálják bebizonyítani, hogy nem csupán Csecsenföldön képesek borsot törni a föderális erők orra alá, hanem kiterjesztik az ellenállást az egész Kaukázusra, de nincs biztonság Oroszország mélyén sem. Elnökségének talán legnehezebb időszakát éli át így Putyin, aki nem engedhet a terroristáknak, miközben óvnia kell a túszok életét is. A tragikus végkifejlet szinte bekódolt, s látva az utóbbi napok láthatóan összehangolt csecsen akcióit, félő, hogy a helyzet politikai értelemben a Kaukázus foglyává teszi az orosz elnököt is. E drámai esemény tehát az igazság pillanata Putyin számára, akinek bizonyítania kell, hogy a berendezkedés alapjainak konszolidálásával képes csendesebb vizekre kormányozni Oroszország hajóját, de válaszút előtt áll a nemzetközi közösség is, amely most igazolhatja a terrorizmus elleni küzdelemben egyetemes elkötelezettségét.