Egy ígéretes demagóg felemelkedése

Szemünk láttára hullott szét a szocialista párt kifelé mutatott, eddig többé-kevésbé monolitnak hitt egysége. Az ad hoc frakció-, platform- és egyéb szövetségek leplezetlen acsarkodása és a balliberális véleményformálók döbbent fejcsóválása közepette egy olyan ember foglalhatja el a Magyar Köztársaság miniszterelnöki székét, akiben a kortárs politikai elit egyik, ha nem a legnagyobb intrikusát tisztelhetjük.
Gyurcsány Ferenc, aki a demokratikus Magyarországon közvetlen politikai szerepvállalását Medgyessy Péter stratégiai főtanácsadójaként kezdte, elképesztő dinamizmussal szilárdította meg pozícióját és befolyását mind az exkormányfő környezetében, mind az MSZP párthierarchiájában. Kabinetvonalon kétségtelenül megkönnyítette a dolgát az, hogy 2003 nyarától – nem sokkal sportminiszteri kinevezése után –, amikor a Medgyessy-kormány kénytelen volt először szembenézni a választói szimpátia elvesztésének rémével, a szocialista párton belül elkezdtek kicsírázni az elégedetlenség magvai. A sportminiszteri bársonyszékből kigolyózott Jánosi György, majd Szili Katalin alig burkolt kritikái meggyőzték Medgyessyt, hogy Gyurcsányban hasznos segítőre lelhet a renitens szegfűlovagok elleni hatalmi játszmáiban. Annál meglepőbb az a könnyedség, amellyel Gyurcsány a pártapparátus különböző fokaira felhágott: már 2003-ban választmányi tag, majd 2004 januárjától a Győr-Moson-Sopron megyei pártszervezet elnöke lett. Ebben az előmenetelben kétségtelenül élvezte Medgyessy és köre támogatását, mégis, pártbéli ellenlábasai igyekeztek vele éreztetni, hogy ki van nyeregben valójában: mindannyian emlékezhetünk arra a jelenetre, amikor a Szijjártó Péter fideszes képviselő és más ellenzékiek által szorongatott korrupciógyanús milliárdos bizalmi szavazást kért maga ellen tavaly ősszel, a váratlan eredmény pedig kitüntetett szerephez juttatta Szili Katalin házelnököt. Az a pár másodperces habozás döntötte el végleg Gyurcsány sorsát: a házelnöki igen szentesítette, hogy az SZDSZ és a bankárkormány által képviselt neoliberális értékrend megtarthatja hatalmi állásait az MSZP-n belül. A régi gárda görcsös konfliktuskerülése és a háttérben zajló kamarillapolitikához való vonzódása vereséget szenvedett a Gyurcsány jelentette kihívással szemben. Hiába a rengeteg kétes üzleti ügy, a kádkőgyártó miniszter felháborító arroganciája, Gyurcsány maradt a politika élvonalában.
Hogy a távozó miniszterelnök hol követett el hibát, ma már egyértelmű: a pártapparátus megtörésével megbízott „új nemzedék” nem a népszerűségét rohamosan elvesztő Medgyessyhez, hanem annak sportminiszteréhez volt lojális. Ma is nehéz megállapítani, milyen nagy Gyurcsány befolyása a tagság felett, és a miniszterelnök-jelölő kongresszuson aratott győzelem mennyire köszönhető a győzteshez való ösztönös törleszkedésnek és az előzőleg kialkudott egyezségeknek. Medgyessy későn jött rá arra, hogy Gyurcsány kezében elég szál fut össze ahhoz, hogy belátható időn belül főnöke fejére nőjön. Amikor pedig megpróbált tenni ez ellen – a kormányszóvivő menesztésével és a kabinet átalakításának tervével –, Gyurcsány Ferenc érezte, hogy eljött az idő, és szakításra vitte a dolgot. Bizonyítani nehéz lenne, de gyaníthatjuk, hogy a miniszteri posztról való lemondásának felajánlásakor már kész forgatókönyve volt a hatalomátvételt illetően.
Egyetlen erő maradt, amelyet meg kellett győznie: a koalíciós partner SZDSZ-t. A liberális partnernek nem lehettek fenntartásai Gyurcsánnyal szemben, hiszen az nyilvánvaló, hogy a gazdaságpolitikát illetően nem várhatunk változást az utódtól, viszont a segítségnyújtás fejében a kormányzati szférában további befolyást nyerhettek-nyerhetnek a parlamenti mandátumarányukhoz képest amúgy is túlreprezentált szabad demokraták. Ennek fényében nem meglepő, amit Medgyessy állít, vagyis hogy Csillag menesztése csak a hatalmi harc kirobbanásának ürügye volt, tétje pedig a miniszterelnöki bársonyszék.
Aki az egész szánalmas ügyben a legnagyobbat hibázta, az az MSZP vezetői válsággal küzdő elitje. Miközben mindannyian az őszi tisztújító kongresszusra vártak, és az ottani jó eredmények érdekében helyezkedtek, a Gyurcsány-klikk által generált puccsban jó esélyt láttak az egyre inkább terhessé váló, autoriter manírokat felvevő Medgyessy eltávolításában. Így lelkesen asszisztáltak a liberálisok terveihez, arra számítva, hogy egy kipróbált társukat – Kiss Péter kancelláriaminisztert – ültethetik a kormányfői pozícióba. Hideg zuhanyként érhette őket Gyurcsány ambiciózus, törtető viselkedése, és főleg az a pillanat, amikor világossá vált, hogy az egykori KISZ-vezér einstandolta pártjuk jelentős részét.
Bár kétségtelen, hogy a manipuláció, a szervezés és a dinamikus kommunikáció terén Gyurcsány fantasztikusat alakított, sajnos nem egy távoli ország ígéretes demagógjának felemelkedését láthattuk az utóbbi napokban, hanem Magyarország leendő irányítójának intrikusi mesterművét. Ennek fényében riasztó az az ellentmondást nem tűrő, gondosan kiérleltnek tűnő stratégia, amellyel Gyurcsány Ferenc felhágott a hatalom sáncaira.

Fábián Gábor, egyetemi hallgató (ELTE)

A jelöltnek magának kellene felvetnie az előre hozott választásokat. A miniszterelnök lemondásával kapcsolatban, illetve a „kinevezett”, senki által meg nem szavazott, tehát politikailag illegitim miniszterelnök-jelölt hivatalba lépése előtt a legnagyobb fokú kételyeim vannak. Nem tudom semmiképpen elfogadni ezt az újabban ránk kényszerített, diktatórikus helyzetet. Gyurcsány úrnak sem lesz kellemes, ha majd látja a sok elégedetlen honpolgárt, aki az ő illegitim mivoltát fogja nap mint nap felvetni, és nem lesz bizalom őiránta sem. A kinevezett – meg nem választott – miniszterelnöknek már most jó lenne megfontolnia és magától felvetnie az előre hozott választások lehetőségét. Túl sokat szenvedtünk ahhoz, hogy még mindig kísérleti nyúlnak tekintsenek bennünket, túl sok volt a nyomorúság, amit az előző évszázadban ránk mértek.

Csányi Gyuláné, Budapest